Hanem a sors

A múlt héten az volt a legjobb – már ami a kulturális részét illeti -, hogy találkoztam Kovijanó barátommal, kinek afféle kamara-kiállítása nyílt a Mozaik étteremben a Rákóczi úron. Régen láttam, jót beszélgettünk. Évekig együtt dolgoztunk, aztán együtt készítettünk elektronikus könyveket. Kevés ember volt, akivel olyan jól együtt tudtunk működni, mint vele. Nyilván azért, mert akkor is barátok lennénk, ha nem kötött volna össze minket a munka. Az egyik képébe most kifejezetten beleszerettem. Biztos azért is, mert talán éppen együtt láttuk azt a házat Buranoban vagy Velencében, amit megfestett. (http://www.fineweb.hu/)

Milossal az volt a legjobb, amikor két órát aludtunk vasárnap, úgy, mint amikor még kicsi baba volt. A hasamra feküdt, és boldogan pihegett a melegben. Ki tudja, még meddig fér el rajtam. Előtte a játszótéren voltunk, aztán persze meg kellett fürdetni a gyerekeket. Valamiért nem akarta, hogy a haját is megmossam – tele volt homokkal – ezért ráharapott a kezemre. Nem akart fájdalmat okozni, de aztán valahogy belepörgött a dologba, és nem engedte el a húsomat. Jó mély nyom maradt. Aztán bocsánatot kért, mert ő is látta, hogy ez túlzás volt, és pláne fájdalmat is okozott. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a nyom reggelre elmúlt, viszont Kata karján - pontosan ugyanott, ahova Milos belém - harapott megjelent egy ugyanolyan, tökéletes fogazatnyom. Pedig őt nem harapta meg sem Milos, sem Saci, de még én sem. Sőt, nem is meséltem neki, hogy mit volt a kádban, és meg se mutattam az eredményt. Vannak ilyen fura dolgok a világban.

Tegnap arra ébredtem, hogy lezuhant két siklóernyős. Alig egy hete, hogy éppen hoztam el Milost az óvodából, amikor bemondta a rádió, hogy leesett egy. Természetesen ilyenkor azonnal Pápai Gáborra gondolok, és hívom is. Akkor az orra előtt történt, hogy egy repülőmodell az ernyő zsinórjai közé ment. Ő meg éppen előtte beszélgetett valakivel arról, hogy nem valami jó dolog, hogy a modellek és az ernyősök egy légtérben vannak. Most jól fölébresztettem szegényt, de úgy kell neki. El tudom képzelni, mit érezhet a felesége egy ilyen hírtől. Gábor minden nap röpköd egy kicsit. Anyám volt úgy, hogy amíg az öcsém haza nem jött a röpülésből, nem tudott elaludni. Gáborral este is beszéltem, és mondta, hogy mások is hívták. Úgy látszik, a barátaiban – a sokasodó légibalesetek hatására – most alakult ki valami tűréspont. Meg írt is egy esemest: a siklóernyő annyira komoly légijármű, hogy a Bush –látogatás idejére le s tiltották a röpködést.

Ha már a balesetekről - tegnap szokatlanul erősen megrázott Toller László szerencsétlenségének híre. Nem találkoztam vele személyesen, telefonon se beszéltünk, sose voltak vele kapcsolatban érzelmeim, mégis. Talán azért is, mert pont egy hete írtam, arról, hogy akadnak, akik föl akarják oldani a közúti sebességhatárokat, és – bár ezt nem tudtam - ő benne volt ebben a lobbycsoportban. Legalábbis a hírek szerint. Borzasztó, hogy pont az ő balesete mutatja – ezt nem én találtam ki -, hogy aki ötven kilométeresnél nagyobb sebességgel megy bárhol, annak csak a szerencséjén múlik az élete. Teljesen mindegy, hogy milyen minőségű az út, milyen az autó. Nyilván kiváló sofőrje van, a Mercedes nyilván a világ egyik legbiztonságosabb autója, mégis. A biztonsági öv, a légpárna, a védett kaszni, az erőcsillapító eszközök persze óvnak, segítenek, de nincs biztonságos autó. Ezt tudomásul kellene venni. Tudom, hogy abszurd, amit mondok, de nemhogy el kellene törölni a sebességhatárokat, hanem éppen ellenkezőleg: radikálisan csökkenteni kellene. Ötven kilométer országúton – autópályán is – lakott területen pedig harminc. Be kellene vezetni a kötelező, legalább ötven méteres követési távolságot. Ennyi van a mai közlekedési kultúrában – beleértve a biztonságkultúrát is. Ezt ugyan nyilvánvalóan nem vezeti be senki, kapok majd száz levelet arról, hogy hülye vagyok, de jó lenne, ha legalább minden balesetnél, minden közúti halálesetnél, minden megnyomorodás láttán eszünkbe jutna, hogy nem véletlenek a véletlenek. Magyarországi halottak ezreiről, rokkantak tízezreiről beszélek. Remélem, mindketten fölgyógyulnak, de azt is remélem, hogy ez az eset, az iránta való érdeklődés alkalmat ad arra, hogy egy kicsit tudatosuljon, miféle eszközöket használunk, és hogy az erő, amire magunkat bízzuk, a vak szerencse kezében van. Nem is a szerencse, hanem a sors.