Nézem a barátomat. Vagyis azt, hogy nagyon megöregedett. Magamat nem nézem, mert nincs nálam tükör, és különben sem akarok szembesülni azzal, hogy nagyon megöregedtem. A barátom fiatalabb nálam, tehát nyilván én öregedtem meg jobban. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a szembesülés nem járna állandó számítgatással. Az meg annyira lefoglalja az agyamat, hogy folyamatosan érzem közben, hogy az energiavesztéstől rohamosan öregszem.
E. mondja, hogy meghalt a mamája. Én nem mondom, hogy jobb neki, pedig jobb. Aztán azt mondja, hogy nincs pénzük a temetésre. Kétszázötvenezer. Rá abból ötven esik. Annyi sincs. Rémisztő.
Hívott Kriszt Magdolna, hogy a Sorsfordító könyveink A Szépírók Társasága A könyv utóélete című sorozatában Május tizennegyedikén este hatkor beszéljek a kedvenc könyveimről a Nyitott Műhelyben. Persze, beszélek majd. Hirtelen átfut a fejemen húsz könyv. A feléről nem tudom, hol lehetnek. Szaladnék holnap Tahiba, keresgélni, de nincs út. Aztán az is lehet, hogy csak egy könyvet viszek: Lénard Sándorét, aminek az a címe, hogy „Völgy a világ végén”. Megérdemelné.
Cím: Budapest XII. kerület Ráth György utca 4. Telefon: 21 40 676 www.nyitottmuhely.hu
Tegnap nem tudtam írni. Jött a kezemből a szöveg, de nem a fejemből. Aztán megnéztem, mi van a képernyőn, és azt láttam, hogy szöveg, de nem áll össze. Aztán órákon át nézegettem. Hiába húztam belőle, hiába tettem hozzá. Olyan volt, mint egy különös folyadékkal töltött hólyag: ha itt megnyomtam, ott kidudorodott. Ha itt meghúztam, ott behorpadt. Időnként fölpattantam, rohantam egyet, vagy cigiztem, vagy kávéztam, de hiába ültem le azzal, hogy na, most már biztos megjött az agyam, mindjárt megkerekedik a szöveg, sehogyse kerekedett. Borzasztó. Mostanában már úgy vagyok, hogy van, amikor nem utálok írni. Néha. Így jár az ember, amikor visszaél azzal, amije van neki. Pedig nem akar ártani, csak élni. Valami kis pénzt keresni. Isten megbünteti. Vagy legalább néha figyelmezteti.
Egy hajléktalan tegnap azt mondta nekem, hogy egyszer, ha megint arra járok, adjak neki egy egész doboz cigarettát. Ne csak egy szálat, mint mindig, amikor megállok mellette a pirosnál. Mindig kér, én meg már készítem. Mondjuk, húsvétra adjak neki. De ilyen hosszút, slimet. Tök buzi szerinte, de olyat csak tőle kapok. Nem is nézné ki belőlem. Mondtam neki, hogy ne buzizzon, mert az már nagy illetlenség. Ma is mondta a kolleganőm, hogy mennyire csodálkozott, amikor a nagyon tisztelt kollegától hallotta ezt a szót. Arra gondoltam, hogy ő már ebből a világból való, mi meg még a régiből. Jobb neki. Bár mindig az a legérdekesebb, amikor az egyik világ áttűnik a másikba. Csak arra kell ügyelni, nehogy az egyikben maradjunk. Persze ezt nem mondtam el a hajléktalannak, hanem inkább adtam neki egy doboz cigit. Születésnapjára. Ezen jót röhögött, mert éppen tegnap volt. Az ötvennegyedik. Én meg azt hittem, hogy az apám lehetne.
Láttam egy katonát. Ebből rájöttem, hogy mostanában nem látok katonákat. És hogy ez milyen jó. Semmi bajom a katonákkal, csak mindig előjönnek a katonaságos emlékeim. Kár, mert az is lehetett volna jó. Ha tehetném, és lenne hozzá alkalmam, rábírnám az embereket arra, hogy tegyék örömtelivé azoknak az életét, akik kényszerből rájuk vannak utalva. Túl rövidek vagyunk – mert az ember, mint sors is leírható, test se kell hozzá talán - egyetlen kellemetlen naphoz is. Mi meg években mérjük a szétnyomasztott, elveszett időket. Kár volt. Szomorú vagyok, ha az odaveszettségekre gondolok.
Jó, ha megjegyezzük ezt a hírt is: Brit börtönökben foglyokat kínoztak a hidegháború kezdetén - hozta nyilvánosságra fényképekkel alátámasztott cikkében hétfőn a Guardian londoni napilap. A fényképek egy németországi kihallgató központban készültek a hidegháború kezdetén. Az áldozatokat éheztették, verték, rendkívüli hidegnek tették ki, nem hagyták aludni - írja a lap a közel hatvan évi titkosítás után megszerzett dokumentumok alapján. Egyeseket halálra éheztettek vagy agyonvertek. A fényképeken szereplő foglyok nem német nácik voltak, hanem feltételezett kommunisták, akiket 1946-ban tartóztattak le, mert azt gondolták róluk, hogy azt a Szovjetuniót támogatják, amely másfél évvel korábban még szövetséges volt.
Kata alszik. Pedig itt kopácsolok, egy méterre se tőle. Szeretem, hogy tud aludni mellettem, amikor én dolgozom. Nagy megtiszteltetés, sok bizalom kell ahhoz, hogy elaludjunk egy még éber ember társaságában. Sőt, nekem ahhoz már kifejezetten szeretet kell.
E. mondja, hogy meghalt a mamája. Én nem mondom, hogy jobb neki, pedig jobb. Aztán azt mondja, hogy nincs pénzük a temetésre. Kétszázötvenezer. Rá abból ötven esik. Annyi sincs. Rémisztő.
Hívott Kriszt Magdolna, hogy a Sorsfordító könyveink A Szépírók Társasága A könyv utóélete című sorozatában Május tizennegyedikén este hatkor beszéljek a kedvenc könyveimről a Nyitott Műhelyben. Persze, beszélek majd. Hirtelen átfut a fejemen húsz könyv. A feléről nem tudom, hol lehetnek. Szaladnék holnap Tahiba, keresgélni, de nincs út. Aztán az is lehet, hogy csak egy könyvet viszek: Lénard Sándorét, aminek az a címe, hogy „Völgy a világ végén”. Megérdemelné.
Cím: Budapest XII. kerület Ráth György utca 4. Telefon: 21 40 676 www.nyitottmuhely.hu
Tegnap nem tudtam írni. Jött a kezemből a szöveg, de nem a fejemből. Aztán megnéztem, mi van a képernyőn, és azt láttam, hogy szöveg, de nem áll össze. Aztán órákon át nézegettem. Hiába húztam belőle, hiába tettem hozzá. Olyan volt, mint egy különös folyadékkal töltött hólyag: ha itt megnyomtam, ott kidudorodott. Ha itt meghúztam, ott behorpadt. Időnként fölpattantam, rohantam egyet, vagy cigiztem, vagy kávéztam, de hiába ültem le azzal, hogy na, most már biztos megjött az agyam, mindjárt megkerekedik a szöveg, sehogyse kerekedett. Borzasztó. Mostanában már úgy vagyok, hogy van, amikor nem utálok írni. Néha. Így jár az ember, amikor visszaél azzal, amije van neki. Pedig nem akar ártani, csak élni. Valami kis pénzt keresni. Isten megbünteti. Vagy legalább néha figyelmezteti.
Egy hajléktalan tegnap azt mondta nekem, hogy egyszer, ha megint arra járok, adjak neki egy egész doboz cigarettát. Ne csak egy szálat, mint mindig, amikor megállok mellette a pirosnál. Mindig kér, én meg már készítem. Mondjuk, húsvétra adjak neki. De ilyen hosszút, slimet. Tök buzi szerinte, de olyat csak tőle kapok. Nem is nézné ki belőlem. Mondtam neki, hogy ne buzizzon, mert az már nagy illetlenség. Ma is mondta a kolleganőm, hogy mennyire csodálkozott, amikor a nagyon tisztelt kollegától hallotta ezt a szót. Arra gondoltam, hogy ő már ebből a világból való, mi meg még a régiből. Jobb neki. Bár mindig az a legérdekesebb, amikor az egyik világ áttűnik a másikba. Csak arra kell ügyelni, nehogy az egyikben maradjunk. Persze ezt nem mondtam el a hajléktalannak, hanem inkább adtam neki egy doboz cigit. Születésnapjára. Ezen jót röhögött, mert éppen tegnap volt. Az ötvennegyedik. Én meg azt hittem, hogy az apám lehetne.
Láttam egy katonát. Ebből rájöttem, hogy mostanában nem látok katonákat. És hogy ez milyen jó. Semmi bajom a katonákkal, csak mindig előjönnek a katonaságos emlékeim. Kár, mert az is lehetett volna jó. Ha tehetném, és lenne hozzá alkalmam, rábírnám az embereket arra, hogy tegyék örömtelivé azoknak az életét, akik kényszerből rájuk vannak utalva. Túl rövidek vagyunk – mert az ember, mint sors is leírható, test se kell hozzá talán - egyetlen kellemetlen naphoz is. Mi meg években mérjük a szétnyomasztott, elveszett időket. Kár volt. Szomorú vagyok, ha az odaveszettségekre gondolok.
Jó, ha megjegyezzük ezt a hírt is: Brit börtönökben foglyokat kínoztak a hidegháború kezdetén - hozta nyilvánosságra fényképekkel alátámasztott cikkében hétfőn a Guardian londoni napilap. A fényképek egy németországi kihallgató központban készültek a hidegháború kezdetén. Az áldozatokat éheztették, verték, rendkívüli hidegnek tették ki, nem hagyták aludni - írja a lap a közel hatvan évi titkosítás után megszerzett dokumentumok alapján. Egyeseket halálra éheztettek vagy agyonvertek. A fényképeken szereplő foglyok nem német nácik voltak, hanem feltételezett kommunisták, akiket 1946-ban tartóztattak le, mert azt gondolták róluk, hogy azt a Szovjetuniót támogatják, amely másfél évvel korábban még szövetséges volt.
Kata alszik. Pedig itt kopácsolok, egy méterre se tőle. Szeretem, hogy tud aludni mellettem, amikor én dolgozom. Nagy megtiszteltetés, sok bizalom kell ahhoz, hogy elaludjunk egy még éber ember társaságában. Sőt, nekem ahhoz már kifejezetten szeretet kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése