Andrassew 70

Andrassew Iván barátunk hetvenedik születésnapját köszöntjük, soha meg nem szokva, hogy már milyen régen nélküle vagyunk. Egyre nyilvánvalóbban érezzük a hiányát. Szellemi és érzelmi szempontból egyaránt, kivált, hogy a kettő között nincs is nagy különbség.

Kiderült ez abból az itt következő négy írásból is, amellyel barátai köszöntik a születésnapot. Mi már nem lehetünk vele, ő mégis köztünk van és marad. Csak rajtunk áll, hogy meddig. 

Andrassew Iván barátai  

Délutáni látogatás

Hiány – ízlelgetem, forgatom elmémben a szót, azzal az egyszerűséggel, hogy rád illesszem. Beleöltöztesselek a hiányba. Csakhogy… elmosolyodom, hiszen látom a te huncut kis mosolyodat: nevetséges, minek ez az elménckedés-kíntornászkodás?

Hiszen – hiszen hiány valójában nem létezik. A hiány annak, ami van, tehát a nem-hiánynak valamiféle negatív lenyomata csupán, amely ezzel is a létezéséről árulkodik, arról, ami van. Olyan ez, mint amikor a kiöntött szoborról leválasztják a gipszet vagy mit tudom én milyen kellékanyagot. Ahogyan a harangról is az agyagot. Egyik sem önmagáról szól, hanem a szoborról, a harangról. Arról, ami van.

Ez a „van” te vagy. Mert aki van, képtelenség, hogy ne legyen, hiszen van. Hogy a halálnak nevezett (most frivol kedvemben közjátéknak nevezett) valami (mert amíg élünk, nem tudjuk, mi az, csak beszélünk róla) korábbi valóságából átformálja az embert valami más valóságba (hiszen, ismétlem, ami egyszer van, a bugyuta idő miatt, amelyben ha valami elkezdődik, például az idővel mért élet, az időben véget is ér), szóval azért, mert átformálódtál egy időn kívüli valóságba (az idő nagy nyűg, nagy és rettenetes!), a lényeg, Iván-léted esszenciáján aligha változtatott.

A hiány, a negatív lenyomat mi vagyunk, itt maradottak. Az általunk anyagnak nevezett valóságban maradottak. Batthyány-Strattmann László, a boldog, amikor huszonéves Ödön fia meghalt, azt mondta: Imádkozzunk, hogy az Úr ennyi ideig nekünk adta őt. Na, jó, Iván, most hagyjuk magára a gondolatot, rezonáljon tovább. Délután kiugrom hozzád és hallgatunk egy jó adagot, nehogy a szavak sokaságuktól elértéktelenedjenek. Ahogy a kamalduli szerzetesek figyelmeztettek: Mielőtt megszólalsz, gondold meg, hogy amit mondani szándékozol, van-e olyan szép, mint az a csönd, amelyet szavaiddal éppen megtörni készülsz.

Ülünk, beszélgetünk a csönddel, együtt vagyunk.      

Elmer István

Túlélte

Nem vagyok igazi Andrassew-díjas – nincs sámlim, „csak” egy különdíjam, így csupán a pálya széléről, félig-meddig kívülállóként szólhatok csupán hozzá, hogy mit jelent ez a díj, meg mit jelentenek általában a szakmai díjak az újságíróknak. Talán az utóbbival érdemes kezdeni. Meg azzal, hogy hol tart egyáltalán ennek a szakmának a társadalmi megbecsülése. Nem nagyon tart sehol, szakma sem nagyon van már. A Táncsics díjból, ami egykor a non plus ultra volt, politikai jutalomfalat lett, pártszolgálatért osztják, megkapni inkább kínos mint előnyös – a miniszterelnök bulija, még a saját szakminisztere ajánlásait is semmibe veszi, nemhogy a szakmai szervezetekét. A magánalapítású, jelentős anyagiakkal járó díjaknál úgynevezett kiegyensúlyozás van: innen is egy kicsit (egyre kevesebbet, inkább csak a látszat kedvéért), meg onnan is (egyre többet, mert hát magánprofitot is mind nehezebb úgy csinálni, ha nem kedvel minket a rendszer). Ahol nincs pénz, vagy nem sok, ellenben szakmabeliek döntenek a szakma szabályrendszeréből levezethető szempontok alapján, ott még van valamiféle presztízs, konzekvencia viszont csak szűk körben: örül a család, meg örül a munkahely is, leginkább talán az oda is vetülő dicsfénynek.

A díjak – a valódiak – leginkább azért számítanak tehát, mert segítenek fenntartani azt az illúziót, hogy amit csinálunk, az nem csak nekünk fontos. (Azért illúzió, mert ha valóban fontos lenne, akkor meg lenne fizetve, el lenne ismerve, és lenne talán valamennyi társadalmi hatása is.) Ez a tünékeny képzet ugyanakkor sokkal-sokkal több a semminél. A napokban úgy adódott, hogy egy kisebb lakásfelújítás miatt le kellett pakolnom azt a polcot, ahol a díjak pihennek. Mondhatnám azt is, hogy sorakoznak, közel 30 évnyi újságíróskodás alatt összegyűlt néhány. Amire a legjobban vágytam, az nincs közöttük: a Népszabadság Junior Díjat abban az életkorban nem kaptam meg, amikor az ember még tele van illúziókkal; többek között azt hiszi, hogy számít bármi más is a leírt mondatokon kívül. Ez idővel elmúlik, miközben kiderül, hogy a leírt mondatok sem számítanak túl sokat – mindegy, a lényeg, hogy itt vannak a díjak egymás mellett, a polc helyett most már csak egy dobozban, elcsomagolva. Ahogy egyenként elrakosgattam őket, némelyik – korántsem mindegyik – felidézett valami emléket. Emberekről, akik kollégák voltak, és/vagy – mint Andrassew Iván is – tanárok, ma meg már nincsenek.

Nincsenek? Iván (külön)díjával kapcsolatban emlékszem mindenre: a kis színpadra a hátsó szobában, amit mintha titkos szeánszokhoz és erkölcstelen, betiltott előadásokhoz építettek volna, a melegre, a színpad feketéjére, de még arra is, hogy hova kellett utána elsietnem (mi mindig sietünk: szakmánk már nincs, de ennyi még maradt belőle). Emlékszem az utolsó órára az egyetemen, pontosabban egy kispesti kerthelyiségben. Van emlékem róla a Népszabadságból, ahol egy rövid ideig kollégák voltunk, és vannak konkrét írásai, amiket fel tudok idézni.

Hogy változtatott-e a díj az életemen – a róla elnevezett, vagy bármelyik –, azt nem tudom. Hogy ő változtatott-e, az nem kérdés: két éven át tanított, hogyne változtatott volna. Felnőtt fejjel kezdtem el azt az iskolát, ő pedig nem volt annyival idősebb (és még kevésbé látszott annak), hogy arról kelljen töprengenem: nemsokára elmegy, és egy díj fogja őrizni az emlékét. Nem úgy festett, mint aki elmenőben van, igaz, úgy sem, mint aki megérkezett – inkább mintha mindig késésben lett volna. Ezt csak utólag fogalmaztam meg így magamban, de miközben a körülötte zajló életről írt, és jó szeme volt hozzá, hogy kiválogassa a sok semmi közül azt a néhány valamit, ami semmiségnek tűnik ugyan, de mégis érdemes a megírásra, valahogy minden sorában ott volt a mulandóság. Nem megörökítette, hanem elbúcsúztatta a dolgokat: az a világ, amit megírt, folyton elmúlóban volt, és most már így is marad örökre, ebben az elmúló állapotban.

Nagy szó ez, kollégák. Mi nem az örökkévalóságnak írunk hanem a pillanatnak, és általában úgy van, hogy amikor nem jelenik meg többé tőlünk semmi (akár ezért, akár azért), a jelentőségünk is elvész. Rövid emlékezetű hivatás a miénk, nem olyan mint a pedagógusé vagy az építészé. Akire még 5-6-7 év múlva is emlékeznek, az talán túléli a mindent beborító felejtést. Andrassew Iván, ez most már biztos, túlélte.  

Hargitai Miklós

Kivilágítatlan úthenger a sötétben

Az ellenzéki sajtó, a független orgánumok és a közösségi online platformokon működő civil médiumok tulajdonosai, vezetői, szerzői és olvasói ma, 2022-ben joggal érezhetik úgy, hogy a magyar média világában (voltaképpen tehát az életünkben) a NER úgy vágott rendet, mint egy kivilágítatlan úthenger a sötétben: tört és zúzott válogatás nélkül, s megsemmisített mindent, amit naivan megsemmisíthetlennek hittünk.

A rendszerváltás után létrejött újkapitalizmusban a sajtó is igyekezett megtalálni a maga helyét, de a sok őszinte útkeresés, némi haszonleső bizniszbeszélgetés, számos jó és még számosabb rossz szövetségkötés, politikai és gazdasági alku, ilyen-olyan tulajdonosváltás, kitörési és betörési kísérlet után az újságírók (úgy értem, az újságírói hivatást komolyan vevő szakemberek) egyszerre csak ott találták magukat a sötétben, s hiába hallották a félelmetes dübörgést, a NER által üzemeltetett úthenger elől már nem tudtak elugrani.

Nem azért nem tudtak elugrani, mert nem akartak, hanem azért, mert már nem volt hová, újságírókra ugyanis a NER-nek nincsen szüksége – ami nem baj, mert igazi újságírókra sohasem a hatalomnak, hanem a társadalomnak van szüksége. Csakhogy úgy tűnik, Magyarországon elenyésző számban vannak azok, akik hiteles, megbízható, pontos és szakszerű sajtót vágynak olvasni, nézni és hallgatni. Ezért nem találták és nem találják a helyüket az igazi újságírók, az igazi tudósítók, az igazi riporterek és az igazi hírlapírói szimattal megáldott szerkesztők.

Az a rossz hírem van tehát, hogy amit mi a hatalom úthengerének hiszünk, az ennél sokkal összetettebb jármű, mert a NER kormányozza ugyan, de a magyar társadalom szolgáltatja hozzá az üzemanyagot.

Az a magyar nép, amely lényegében pisszenés nélkül tűri, hogy ebben az elsötétített országban tovább növekedjen a létbizonytalanság és a kilátástalanság. Soha nem látott magasságban az államadósság, a benzinár, az euró árfolyama, a pénzünk kevesebbet ér, mint tíz éve,  az ország nemzetközi presztízséről már nem is beszélve, a nép pedig, az istenadta nép pedig vagy tapsol, vagy kussol, vagy a vállát rángatja.

A magyar nép csak ezt a három túlélési technikát hozta magával a XX. századból a XXI. századba, és az a szó, hogy közjó, ma Magyarországon közröhej tárgya. Hiszen az volt már a XX. században is. Ma emiatt nincs nálunk polgári önszerveződés, civil kurázsi, másokért való kiállás, közösség iránt érzett egyéni felelősség, jövőbe vetett lázas hit, művelődni és tanulni vágyás. Minek is? Ha kitűnsz a tömegből, könnyebben rádtalálnak és kíméletlenül eltaposnak.  

Nem akarnám tehát a magyar sajtó rettenetes állapotáért egyedül a hatalom birtokosait hibáztatni. A magyar társadalom kétharmados asszisztálása nélkül ez a kétharmados hatalom nem követhette volna el azokat a történelmi bűnöket, amelyeket a XXI. század még meg sem született magyarsága ellen elkövetett.

Biztosan mindenkinek megvolt és megvan a maga kis magyarázata a tapsolásra, a kussolásra vagy a vállrángatásra, úgyhogy tőlem ne várjon ítélkezést senki.

De felmentést sem.

Azon az önsorsromboló úthengeren hát csak nyomjátok tovább a gázpedált – a gyors halál állítólag kevésbé fáj. Én pedig nem akarom, hogy jobban fájjon.

Kácsor Zsolt

Fecskékről - veled

Meleg volt ma, Iván, és a szekrényben úgy soroltak az ingek, hogy reggel egy fecskemintást vettem fel. Szeretem ezt a darabot, s erről jutott eszembe, hogy közös szerelmünkről, a fecskékről fogok neked mesélni. Talán emlékszel, vagy húsz éve büszkén fecsegtem róla, amikor kiderült, hogy egy fecskepár minket választott, a ház melletti nyitott pajtába berepülve, a tapasztott plafont tartó gerendához ragasztotta fészkét és azon a nyáron két fészekalját is felnevelt. Ősszel persze elmentek, de a következő tavaszon csodás élmény volt, amikor az udvaron a kocsim mellett állva fölfedeztem, hogy megjöttek. Igaz, nem lehetett nem észrevenni őket, mert többször egészen rám repültek, közelről megnézték, hogy vajon ez a pasas-e, akit a múlt évben is itt tűrtek meg a környezetükben. Talán fölismertek, mégis volt egy bökkenő. Mire e csodás kismadarak áprilisban megjöttek, addigra az a pajta már a földön volt, hogy helyet adjon a házunk bővítésének. És soha többé nem költöttek nálunk fecskék, mert a toldalék épületre már nem építettek fészket.

Ami még akkor különleges volt, hogy abban a két évben (följegyeztem) már április 14-én megérkeztek, a következő esztendőkben viszont csak jóval később, nyolc-tíz nap múlva láttam meg a faluban őket. Ez csak azért érdekes, mert az idén viszont már 12-én köszönthettem az első hazatérőt, korai jötte talán a klímaváltozással van összefüggésben. De bármikor jönnek is meg a fecskék, borzasztóan örülök, mert – hát, ezt is megbeszéltük már – a madártani szakértők még a múlt évtized elején úgy jósolták, hogy Magyarországon 2020-22 körül talán már nem is fognak élni egyáltalán. Tévedtek. És szerintem ennek ők is örülnek.

Van egy ház az utcánkban, emeletes, erkélyes. Nos, annak az erkélynek az aljában tíz fészek is van, s ezekből hetet most is laknak a kismadarak. Mindig nézem őket, lesem az életüket, ha arra járok, kicsit ácsorgok is ott. Kezdetben az ott élő család, a ház gazdái emiatt furcsállva néztek rám, ma kellemes köszönőviszonyban vagyunk. Ők is szeretik a fecskéket. Megértik a mániámat. (Egy építész barátom minősít engem rendre fény- és fecskemániásnak, s egy ideje már ezen se vitatkozom vele. Mert kétségtelen, azt is imádom, ha egy házon nagyok az ablakok, esetleg üvegfalak vannak, hogy az ott élők otthonába ömöljön be a fény.)

Itt talán abba is hagyhatnám, hogy ne fárasszalak, valamit mégis meg kell még említenem. Szerencsénkre fagyosszentekkor meleg volt, nem pusztultak a sarjadó növények. És szépen fejlődik a dió. Az idén talán a fúrólegyek se pusztítják el a termést egészen. Meg-megnézem a kert végében a két fát, hogyan élnek, rád gondolok akkor. Arra, amikor talán 2007 tavaszán szinte az egész országban virágjában vitte el a fagy a diót. Nálam is. Csak védett zugokban maradt valami kevés. És akkor karácsony előtt egy jókora szatyorral hoztál nekem, nekünk a bejglihez. Kétszer sütöttünk belőle kalácsot. Idén, most úgy néz ki, szép termés lesz a kertünkben. De azért jó lenne, ha te is hoznál. Valahogy más, jobb annak az íze.

Pór Vilmos