Megérte

Az a kép, amit tegnap tett ide a kisfiam (a Facebookra), közvetlenül a gammázás előtt készült. Ez meg utána. Azt hiszem mindkettőn valami szenvedésféle látható. De hiszen V. doktor, aki először operált, azzal engedett el szinte másfél éve, hogy “magára sok-sok szenvedés vár”. 

Pontosabban a mai képen az látható, milyen állapotba jutottam abban a négy órában amíg ketrecbe zárt fejjel kellett várakozni étlen és szinte szomjan - a különféle, friss felvételek alapján ilyenkor határozzák meg a sugarak célpontjait. Meg ami azután volt, az is az arcomon van.

Maga a beavatkozás megfoghatatlan és leírhatatlan. Valami csőben feküdtem, három részletben csaknem egy órán át, lekötözve, lecsavarozott fejjel, és bár estem már át ilyenen, mindvégig attól rettegtem, hogy mikor tör rám a pánikroham. Tulajdonképpen permanens pánikrohamom volt a pánikrohamtól való félelemtől. 

Meditációval sikerült elkerülni a meghibbanást. Csakugyan ez volt eddig a legkeményebb bátorságpróbám.

De megérte. Tegnap két nővér támogatott, ha megtettem húsz lépést. Ma hajnalban fölkeltem, és úgy jártak a lábaim, mint amikor híre sem volt a felemben otthonra lelő és boldogan tenyésző agydaganatoknak. Ebédkor családom jelenlévő tagjainak bemutattam közismert és újraéledő tánctudásomat is.

A szemem nem javul, a gépelés még nem tökéletes, a beszédem még néha akadozgat, de remélem úgy járnak majd. mint a lábaim.