Minden reggel

Nem hagyhatsz itthon, mondta Putaj, a Kis Buddha, amikor indulni készültem, hogy megáldjak egy kisfiút.

Ott volt, amikor a nagyanyja hozzám lépett az utcán, és megkért, hogy áldjam meg a kölyköt, mert az talán segít.

- De ki vagyok én? - kérdeztem a nagymamácskát.

Elmondta, hogy ki vagyok, hogy nagyon erős vagyok, legyőzök mindent, mosolyogva, és nehogy azt higgyem, hogy ez titokban marad, és nem lehet érezni a közelemben.

Tréfásan beleszagoltam az aurámba, és jeleztem, persze nevetve, hogy csakugyan tömbös erő van itten, rám nőve, egyenesen.

Az öregasszony erre azt mondta, hogy ne vicceljek ezzel.

Kérdeztem persze, hogy mi a gyerek baja. Mert, ha ugyanaz, mint nekem, akkor bizony hozzá se érek, de az auráját is kerülöm, mert mi van akkor, ha nem adok neki erőt, hanem veszek tőle.

- Nem tudjuk, mi a baja. Nincs benne élet. Talán nem is látszik rajta, csak akkor, ha a szemébe nézünk.

- Keressem meg benne az életet, vagy szabadítsam ki?

- Előbb keresse, aztán szabadítsa.

- És mi van akkor, ha ő nem akar élni? Így nem akar élni? Valahogy nem akar élni, de senki nem segít neki, hogy kiszabaduljon? Akinek mindenében van, csak a tekintetében nincs élet, az sötétben van, börtönben van, ki kell szabadítani.

Végül abban maradtunk, hogy nem hiszek ugyan a saját erőmben, de megáldom a kisfiút, mert abból nem lehet baj.

Putaj, a Kis Buddha nem szólt semmit, pedig vártam.

Aztán este, otthon mégis megkérdezte, hogy nem félek-e.

- Mitől?

- Magadtól.

Persze, hogy féltem. Tudtam, hogy ez az a pont, amikor nagyon észnél kell lenni, mert ha elhiszem magamról azt, amit a nagymamácska gondol rólam, akkor… Nem tudom, mi van akkor. De inkább baj, mint jó.

Amikor aztán elindultam volna az erdőbe, ahol a találkozót megbeszéltük, Putaj, a Kis Buddha elkezdett hisztizni, hogy őt is vigyem magammal. És hiába mondtam, hogy azért nem akarom, mert nem szeretnék nevetséges lenni előtte, csak ragaszkodott.

Végül magammal vittem.

A tisztáson már ott volt a nagymamácska meg a kölyök. Meghajoltam előttük, aztán letérdeltem a gyerek mellé és a tarkójára tettem a tenyeremet. Rövid idő múlva megkértem, hogy nézzen a szemembe. Nézett, és csakugyan olyan volt a tekintete, hogy a hátamon kihűlt a bőr.

Akkor azt mondtam Putajnak, a Kis Buddhának, hogy ölelje meg ezt a kisfiút.

Megölelte, ölelkeztek, és a gyerek tarkójánál, az aurájában melegedni kezdett a bőröm. De éppen csak.

És akkor eszembe jutott: azt mondtam a nagyanyjának, szíveskedjék ő is megölelni.

Megölelte és egy perc se telt, színe lett a kiskölyök szemének.

Amikor elbúcsúztunk, az öregasszony megkérdezte, mennyivel tartozik.

Semmivel, persze. Csak a kicsi kölyöknek egy öleléssel. Minden reggel. És minden este. Néha délben is.