Az ácsingózó

A múlt hét végét szégyenkezéssel töltöttem. Mert a lelkiismeretem ki-ki kandikált az apátiából, de mégsem szólítottam föl az orbánista egypárt központi bizottságát, hogy azonnal mondassák le a miniszterelnököt, a Kárpátaljával kapcsolatos hozzászólásaira - vagyis Orbán elmeállapotára - hivatkozva.

Persze mindenki tudta, hogy nehéz lesz ellenállni. A politikus többnyire azt beszéli, ami a legostobábbak zsigereit simogatja. Ez nem azt jelenti, hogy okos, hanem csak azt, hogy mindenre kapható. A jugoszláviai háborúk kezdetén Torgyán József is nekiállt huhogni a parlamentben, hogy most kellene visszavenni a földeket a Délvidéken.

De a legnagyobb felelőtlenség, amiről ebben a műfajban értesültem, az már Orbánról és a kettős állampolgárságról szól. Több levelet kaptam Ukrajnából, amelyek arról számoltak be, hogy a kettős állampolgárságra rávettek olyan fiatalokat is, akik még a katonai szolgálat előtt álltak. Vagyis a gyerekek helyett a magyar hatóságok nem számoltak azzal, hogy egy olyan országban, ahol a kettős állampolgárság tilos és büntetendő, mi történhet azzal, aki sorkatonaként bukik le: nyilvánvaló, hogy hadbíróság elé állítják.

Ez maga az orbánista rendszer. Már régen nem számít tabunak az, ami emberi életeket veszélyeztet. Akát tízezrekét - mert muszáj állandóan beszélni, kényszereresen hozzászólni egy “középhatalmi” státuszra ácsingózó országvezérnek.

És most úgy néz ki, hogy ez az ember országelnöki méltóságra vágyik.  Már régen nem értem, miért nem jó neki, mondjuk példaképének “kormányzó” rangja. Nekünk azért lenne vonzó, mert így nem koptatná porig a köztársasági elnöki címet. Amúgy persze teljesen mindegy, hogy egy alaptörvényes nemdemokráciában a nagyon-nagyon erős ember magyarországelnök vagy Magyarország miniszterelnöke. Úgysem tehetünk ellene semmit, legföljebb könyöröghetünk a környezetének, hogy amennyiben végképp beborul, legalább akkor állítsák le, ha emberi életeket veszélyeztet.

Talán az a megoldás, ha illő tisztelettel kérjük Navracsics Tibort, hogy ha elfoglalja a külügyminiszteri széket, addig ne álljon föl, amíg nem lesz béke Ukrajnában. Mert az őt váltó Szíjjártó Péter néha még Orbánnál is nyeglébb, így még nála is nagyobb nemzetbiztonsági kockázat lehet zavaros időkben.

Lármás gyönge

 Tegnap, május 22-én a zseniális Rogán, esetleg a nem kevésbé eszes Tarlós - vagy Orbán valamelyik földi helytartója - odáig jutott, hogy koncertet szerveztek a Szabadság térre, hogy a rockzene elnyomja a szobor ellen tiltakozók hangját... vagy mi van nekik, nekünk. Azt hiszem, ez tipikus kontraproduktív akció volt. Pláne, hogy a zenéből, együttesből is sikerült gyöngécskét választani. Érdekes, amikor fölfedezzük: van olyan, hogy lármás gyönge.

Hatalmas erőkkel készültek, jó sok pénzt költöttek. Legalábbis a Tőzsdepalota elé telepített vécék számából arra lehetett következtetni, hogy legalább ezer látogatót vártak. Szinte senki nem vette ezeket igénybe, hiszen éppen csak lézengtek az érdeklődők.

Ezt gondolom "lézengésnek":

Bár a pitiáner hatalom mindent megtett, hogy az "emlékmű" ellen tiltakozók rosszul érezzék magukat, a rendőrök pedig szokatlanul nagy erőkkel védték Orbán Viktor és Kerényi Imre szégyenét, azért csak összejött annyi ember - több mint az "ellenkoncert" hallgatói- , hogy élőláncot lehetett alkotni. 

Ma már azt kívánom, hogy fejezzék be és leplezzék le az emlékművet. Lehetőleg gyorsan, mert még meg akarom élni a ledöntés napját. És jó lenne, ha Orbán is élne még akkor. 

(Kerényi ebből a szempontból nem számít, mert ő minden hatalmat kiszolgál. Azon se lepődnék meg, ha a szoborbontó bizottság élén találnánk néhány év múlva.)

Amúgy jó nap volt, jó idő. Lehet ám minden nap - legalább úgy háromnegyed hat körül - arra sétálni. (Néha még híres emberek is fölbukkannak ám!)

A kishantosi harang

Fölhívom a rendkívül keményen küzdő magyar baloldali és liberális szájkarate szövetség tagjainak figyelmét - különösen azokét, akik a GMO- és egyéb fertőzések miatt állandó és teljesen megalapozott rettegésben élnek, hogy a Kossuth téren hetek óta tart egy többnyire egyszermélyes tüntetés Kishantosért.Nem csak azért, mert a kishantosi események különüsen éles fényt vetítettek az Orbán-rendszer lényegére, hanem az elemi barbárság iránti fölháborodás miatt is. Jó idő van, lehet arra sétálni, lehet bíztatni, köszönni, megköszönni. Lehet szégyenkezni azért, mert Budapest népe, pláne az értelmiségnek mondott része, megint le se szarja azt, ami érte szól. A harang. Nemsokára.

Az újulat eltávolítása

A magyarok iránti tiszteletet növeli-e, ha az országló, másodszor kétharmados párt EP-választási főcsapás iránynak jelöli meg a magyar akác megvédését, miközben kiderül, hogy Kövér László már 2002-ben szabályosan kiátkozta az akácot, majd “A Kormány 125/2012. (VI. 26.) Korm. rendelete a fás szárú növények védelmérõl szóló 346/2008. (XII. 30.) Korm. rendelet módosításáról” című rendeletével (bocsánat a mondatért!) maga hozott hosszú távon halálos ítéletet a magyar, vagyis a fehér akác ellen. Ez azért fontos, mert az óriáskönnyes akácsiratás egyik legmeghatóbb motívuma a jómagyar akácméz, mint hungarikum féltése - hiszen a legjobb tavaszi méhlegelő a fehér akác. (A méhek mindig ott gyűjtenek, ahol a legtöbb nektárt találják, és az akác ebben csakugyan a legjobb a magyar vidéken.)

A kormányrendelet egyebek mellett megparancsolja, hogy például a fasorokban (akácos út!) “(3) Fás szárú növény pótlása nem történhet az 1. mellékletben felsorolt fajok egyedeivel.”

(2) A Korm. rendelet 2. §-a a következõ (4) bekezdéssel egészül ki:

„(4) Ha a pótlás az 1. mellékletben szereplõ inváziós fás szárú növény kivételként meghatározott kertészeti változataival történik, az ingatlan tulajdonosa, vagyonkezelõje, vagy az ingatlanon lévõ fás szárú növényekkel bármely jogviszony alapján rendelkezni jogosult használója (a továbbiakban együtt: használó) köteles gondoskodni a fás szárú növény továbbterjedésének megakadályozása érdekében az újulat eltávolításáról.”

Ebben a borzalmas szövegben szinte poétikus az “újulat eltávolítása”, vagyis kiirtása.

„(2) A közterületen lévõ fasor fahiányainak pótlása csak az adott fasor vonalába történõ telepítéssel, a fasorra jellemzõ faj, fajta felhasználásával történhet, ha annak környezeti feltételei adottak.

(3) Fás szárú növény pótlása nem történhet az 1. mellékletben felsorolt fajok egyedeivel.”

És mit tesz Isten: a mellékletben első helyen szerepel a fehér akác (Robinia pseudoacacia).

És a rendeletet ki más írta alá, mint Orbán Viktor miniszterelnök, a Brüsszeli Győző, a hungarikumok oltalmazója, Európa Példaképe?

Még a héten is hallottam, hogy Orbán valamelyik magyar hangja a magyar akácért szájkaratézott a tévében.

Az a baj, hogy pár hete én is beugrottam az akácozásnak, magam is elkezdtem aggódni, pláne azért, mert mindigis a kedvenc fám volt. Mert a lelkem mélyén magyar paraszt vagyok. Mint kiderült: még Kövér Lászlónál is parasztabb. Sok-sok tucat képet készítettem fákról a belvárosokban is. Az utak mentén pedig arról, hogy egyáltalán nem igaz, miszerint az akác kiirtja az aljnövényzetet. A nyilván EU-s kérésre született orbáni rendelet nem arról szól, hogy az akácot ki kell irtani, de ha a rendeletet betartjuk, az az akác, amit a mi népünk úgy szeret, szépen lassan ki fog halni például a belterületekről. (De mivel úgysem tartjuk be, ettől mostanában nem kell tartani.)

Orbán Viktor a EU parlamenti kampány előtt, amikor kijelölték a csapásirányt, nem tudott a saját kormánya rendeletéről? Az emberei se? Nem lenne érdemes egy kutatóintézetet alapítani arra, hogy mi minden lelhető a Magyar Közlönyben az elmúlt négy évből? Most, utólag megjött az esze, mert megint lehet ebből harcolnivaló, hogy hungarikumozni kell akác-ügyben.

És mindennek fényében mi volt ez a bohóckodás, amiről egy hete se a hirado.hu számolt be: “ A miniszterelnök kegyelmet kért a magyar akácoknak, és José Manuel Barroso ezt meg is adta" - fogalmazott Szijjártó Péter, aki hamarosan külügyminiszter lesz.”

Nehéz tisztelni a magyar népet, ha a saját zavarodott vezetői is hülyének nézik.

Halálbiznisz

Tartalmas napok várnak ránk az EP-választási lélekvásár hátralévő napjaira: a halálbizniszbe beszállt a vicces nevű SMS párt - vagyis Seres Mária Szövetségei.

Seres Mária főbaj gyanánt fölismerte, és hangoztatja is - nyilván ez verbális harcálláspont -, hogy az ország uniós tagsága csöppnyi korlátot jelent abban, hogy a halálbüntetésről népszavazást lehessen tartani.

Az ennél azért eddig okosabbnak és tisztességesebbnek tűnő asszony azt hozza föl, hogy a párt listavazetője - Tóth Tamás - az ügyben már összegyűjtött 160 ezer aláírást, de a politikusok ezt semmibe vették. Tehát nem arról van szó, hogy Seres Mária most, hirtelen megvilágosodott. Hatásvadászattal próbálkozik, noha pontosan tudja, hogy bár a magyarok egy népszvazáson a halált választanák - sokan a nyilvános kínzást is, ha megkérdeznék őket -, Európában soha többé nem lesz halálbüntetés. Ha igen, akkor az nem Európa lesz. Mégis éppen az EU képviselőinek választási kampányában próbál az ember legalja ösztöneit használni. Hogy aztán széttárhassa a kezecskéit: a politikusok… ugye. Ez ugyanaz a recept, mint amit a Jobbik már ki tudja, mióta használ. Ráadásul Seres Mária a Jobbiktól eltanult cinizmussal kijelenti, hogy “az emberi élet és az emberi méltóság védelme áll a kampányának középpontjában.”

Persze, szinte mindannyian szívesen vernénk agyon olyan embereket, akik mondjuk élve temetnek el a kisfiút. Képzelődünk is, hogy öregek gyilkosainak milyen kínokat okoznánk. Arról nem is beszélve, amikor az utcán képzelődünk: a “hazaárulók” milyen szépen rángatóznának a lámpavason!

Ám egynémely államok vezetői meggyőződtek arról, hogy minden száz kivégzés után legalább háromról később kiderül, hogy a kivégzett embert valaki más helyett ölték meg. Ha most egyéb állam- és jogfilozófiai, valamint vallási nézetekre nem térünk ki, ez is elég érv a halálbüntetés ellen. Nem lehet, hogy az állam annak biztos tudatában sorozatgyilkoljon, hogy ártalanok is áldozatok lesznek.

Szeretném, ha Seres Mária pártja egyetlen mandátumot se kapna. Hátha megtanulnák a politikusok, hogy mélysunyi eszközöket akkor se vethetünk be egy kampányban, ha ezt sunyiságversenyben tesszük.

A parolázás hiánya

Még mindig vita van arról, hogy illetlenség-e nem gratulálni Orbánnak választási győzelme és miniszterelnökké választása után. Érdekes, hogy ez egyáltalán fölmerül, hiszen az ember annak gratulál, aki tisztességes küzdelemben győzött. Akinek cselekedetei külön-külön és pláne összességében mélységesen romlottak, cinikusak voltak, aki minden ponton kihasználta azt, hogy módja volt olyan szabályokat hozni, amelyek tisztességes embernek eszébe se jutnak, és ezeket rá is erőltette ellenfeleire, nem tekinthető sem úriembernek, sem demokratának, ezért nem jár neki gratuláció. Mondják, hogy akkor is győzött volna, ha tisztességesek a körülmények. Ez vélhetően igaz, bár az biztos, hogy az arányok változtak volna, ha például azonosak a médiaesélyek. De mindegy: tisztátalan emberrel nem kell parolázni, mert nagy lesz a fertőzésveszély, ha az emberek azt hiszik, hogy a mosdatlanság megbocsátható.

Hála a sorsnak

A választás után, hétfőn reggel elmentem a templomba, és gyertyát gyújtottam a Köztársaság emlékére. Úgy tervezem, hogy minden esztendő áprilisának ötödik napján ezt teszem, hogy ne feledkezzek meg arról a napról, amikor megalázott, lerabolt, megfélemlített népem valami kis rezsicsökkentésért, egy kis potyázás reményében eladta a becsületünket egy cseperedő diktátornak.

Biztos van erre mentség, de senki ne jöjjön azzal, hogy a nép hülye, elhisz mindent, pláne, ha az ellenzéknek nincs elég médiája. Meg vagyok győződve arról, hogy a Fideszre szavazók döntő többsége pontosan tudta, mit művel, vagyis nem butaságból, hanem számításból szavazott. Mint ahogy akkor is, amikor a vizitdíj eltörléséért állt sorba. Mint ahogy akkor is, amikor 1957 május elsején egymillió ember a Hősök terénél éltette Kádárt.Természetesen ezt onnan gondolom, hogy sok száz emberrel beszélgettem a választás előtt. Alig volt olyan aki nem utálattal vélekedett volna Orbánról és a Fideszről.

Mégis: az a furcsa helyzet állt elő, hogy hazudtak a közvélemény kutatóinak, aztán tartották magukat a hazugsághoz, mert rájöttek, hogy így lehet ezt “okosba” elintézni.

Szégyellem magam. De végre megértettem, hogy a történelmünk miért olyan szánalmas. És miért teljesen indokolt, hogy a himnuszunk a világ legszomorúbbja legyen.

Az lesz majd érdekes, amikor hamarosan, amikor az orbánista rendszer repedezni kezd, és megint helyezkedni kell,  szinte mindenki úgy emlékszik majd, legalábbis azt sutyorogja, hogy ő bizony a kormányváltókra szavazott.

Arról az emberről pedig, aki elvette a szabadságukat, a köztársaságot, aki emberek százait juttatott mélységes nyomorba, várakozási-, vagyis halállistákra, aki először a jogokat fosztogatta, aztán mindent, ami a szeme és a kegye ügyébe került, azt mondják majd, hogy “addig jó, amíg Orbán él“, meg pláne azt, hogy “ha ezekről Viktor Bácsi tudna...”. Mert egyrészt, magánemberként illik majd szidogatni Orbánt, másrészt meg dicsérgetni is, hogy a fülelők is hallják, és ne legyen mit jelenteni.

Május elsejét úgy ünnepeltem, hogy meditációba kezdtem arról, miképpen fejezhetném be a gyászmunkát. Hogyan dolgozhatnám föl azt a vereséget, amire, amekkorára még én se számítottam, pedig eléggé borúlátó voltam. Hogyan dolgozhatnám föl gyorsan azt, hogy az én szeretett népem már megint eladta a lelkét. Az emberek elvesztését úgy szoktam földolgozni - föltéve, hogy szerettem őket -, hogy dehiszen milyen szerencsés voltam, hogy 10-20-30 vagy éppen ötven éven át szerethettem valakit. Hatvan éven át szerettem a népemet. Most is. De milyen szeretet az, ami ezután tele lesz gyanakvással? Most úgy döntöttem, hogy hálás leszek a sorsnak: végülis 1989-ig úgy éltem, hogy reményem sem volt arra, hogy egyszer itt szabadság és demokrácia lesz. Úgy rendezkedtem be, hogy életem végéig itt lesznek a szovjet katonák, legföljebb kicsit okosabb pártitkárokat kapunk, a könyveim soha meg nem jelennek... Végülis boldog lehetek: volt néhány jó évem, ami a huszadik századhoz képest igazi csoda, igazi ragyogás. Demokrácia. Szabad választás. Világútlevél. Megszűnő határok. Azt írok, amit akarok. És meg is jelenik minden, és nem öt év múlva. Ilyesmik.

Nem tartott sokáig - talán ha fél, majdnem zavartalan évtized, amiből igazi demokrácia is lehetett volna. Nyilvánvaló volt, hogy szembe kell néznünk: lesznek, akik lerabolják az országot, meg olyanok is, akik diktátorok akarnak lenni, de valahogy nem gondoltuk, hogy szabad választáson engedünk hatalomhoz egy olyan csoportot, amelyik elveszi még az alkotmányt, a köztársaságot is. Kétszer is, bár a második választás nagyonis orbánosan szennyes volt.

Így jártunk. Orbán megkapta a második ciklust. Abba fog belebukni, amivel győzött: ha már nem tud - hazafias, szabadságharcos kürtöléssel - eleget rabolni ahhoz, hogy másokéból adakozzon, a nép akár egy nap alatt elzavarja majd. De jobb, ha azzal számolunk, hogy a népnek egyre jobban tetszik majd egy kényelmes, ólmeleg félkényuralom, és ha Orbán rendszere nem öl túl sokat, csak elutál innen még egymillió embert, akkor kezelhető, kiegyezéses diktatúrában élhetünk, mint Későkádár alatt. Én persze már itt demokráciában nem élhetek. Mégegyszer nem jön Gorbacsov.

De elég a hisztériából, tessék szíves lenni belenyugodni a vereségbe, mert az örökre berendezkedő kétharmados hatalom uralma alatt rendkívüli mértékben megnőtt az Unió jelentősége. Nagy az EP-választás tétje.

Van egy félreértés Magyarországon, ami abból adódik, hogy a Fidesz és a Jobbik nagyon szeret hazaárulózni,  és elhiteti, hogy aki az EU-hoz fordul, mert jogtiprást tapasztal, az hazaáruló. Pedig az Unió lényege az, hogy őrködik a jogok fölött. Van hova panszkodni, meghallgatás reményében.

Mert az is hülye, aki azt hiszi, hogy az a ragadozó, aki megízlelte a tobzódás örömét, majd átgondolja a dolgot, lelkigyakorlatot tart Semjén Zsolttal, aztán kikiáltja a parlament előtti félsivatagba, hogy dehiszen ő vegetáriánus: ezentúl nem embervéren, hanem répán és karalábén él.

Hülye, aki azt gondolja, hogy Orbán itt megáll. Most még csak rabosít a Szabadság téren, büntet, fenyeget, de holnap majd megtetszik neki, hogy miért ne járhatna felségsértésért is súlyos áristom. Oszt pusztuljon ott Mécs Imre!

Ezért kell demokratikus pártra szavazni az EP-választáson. Hogy legyen hova menekülni, legyen miért gyertyát gyújtani.

Egyértelműen

“Nem érdemes vitázni arról, hogy Magyarország köztársaság-e, hiszen alaptörvénye ezt egyértelműen kimondja, továbbá nem érdemes terméketlen vitákat folytatni arról sem, hogy az új alaptörvény kiállja-e a jogállamiság próbáját, a választók ugyanis egy demokratikus választáson egyértelműen állást foglaltak erről. “- mondta Áder János.

“Nem érdemes vitázni arról, hogy Magyarország köztársaság-e, hiszen a köztársaságok a nevükben viselik azt a megtiszteltetést, hogyköztársaságok. Ha ezt kiveszik a nevükből, akkor már nincs a nevükben - vagyis az elnevezők nem gondolják azokat köztársaságnak - és ezt így jelzik az alattvalóknak.
A köztársaságoknak nem alaptörvényük van, hanem alkotmányuk. Ha valamit sokáig alkotmánynak neveznek, aztán egyszercsak alaptörvénynek, az gyaníthatóan azért van, mert az elnevezők úgy gondolják, hogy sikerült eltörölni az alkotmányosságot és ezt jelezni kell valahogy, nehogy meggondolatlanul viselkedjenek az alattvalók.
Hogy egy alaptörvény kiállja-e a jogállamiság normáját, azt csak egy jogállamban lehet vizsgálni, tehát Magyarországon teljesen indokolatlan a terméketlenkedés. Egy olyan földterületen, ahol az egyik században “kékcédulásosat” választatnak a kommunisták, aztán a másikban “lejtőset” az orbánisták, még tréfaképpen sem illik jogállamról beszélni.
Egyébként Hitler is úgy jutott hatalomra, hogy “a választók egy demokratikus választáson egyértelműen állást foglaltak erről”.
Tiszteltetem Áder Jánost, mert ő legalább néha megpróbál európai módon viselkedni. Vegyük úgy, hogy ez a magyarázkodás is valami ilyesmire utal.” - mondta Andrassew Iván.

Természetű

“Ártatlan áldozatok százezreinek emléket állítani nemcsak helyes dolog, de erkölcsi természetű kötelesség is” - hangsúlyozta négyoldalas írásában Orbán Viktor.

Az életben maradt, örökre megnyomorított áldozatok és azok ivadékainak véleményét kikérni és tiszteletben tartani nemcsak helyes dolog, de erkölcsi természetű kötelesség is. - hangsúlyozza kétsoros bejegyzésében Andrassew Iván