Kis Buddhával már hajnalban meditáltunk. Órákon át. Én a legmélyebb hangú tilinkómon játszottam torokzengősen, ő pedig a hangtálakon. Délig nem bírtuk abbahagyni. Hiszen szinte tökéletesek voltunk!
Ezt Putaj, az én Kis Buddhám észre is vette, és megkérdezte tőlem, hogy miért akarok tökéletes lenni.
Mondtam, hogy nem akarok, csak nem bánom, ha szinte az leszek. Hagyom magam, hogy a testem és a lelkem tökéletessé legyen. Ez nem az én érdemem.
- De ki teszi tökéletessé a testedet és a lelkedet? - kérdezte Kis Buddha.
- A testem és a lelkem.
- Aha!
- Ez van, drágaságom. De mondj valamit, ami tökéletes!
Putaj az én Kis Buddhám elgondolkozott: - Az oroszlán!
- Utálom, mert vagy bármikor fölzabálhat, vagy megszelídítettem.
- Az miért baj?
- Mert a szelídítés a tökéletesség megcsúfolása.
- Aha! - sikkantott Putaj - De nem félsz attól, hogy mi lesz azután, ha egyszer tökéletes leszel? Mert akkor, attól a pillanattól elkezdesz szétesni, és ha csak egy pöttynyi tökéletlenség látszik majd rajtad, akkor véged, minden fölösleges volt.
Azt mondtam neki, hogy senki nem mondta, hogy tökéletes akarok lenni, hiszen az az egy dolog, amit mindenképpen el kell kerülni.
Csöndesen gondolkozott, néha engem nézegetett, végigmért fölülről alá, aztán lentről föl. De nem tudtam kitalálni, mit gondol rólam. Tökéletesen álcázta.
Aztán még muzsikáltunk egy kicsit.
(Kalandok Putajjal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése