Kép más

Este nézegettem egy képet, ami rólam készült: egy klubban beszélgetek. Drága barátom, Bielik István vett le, amúgy kicsivel azelőtt, hogy az esztendő legjobb fotográfusa lett.

Putaj, az én Kis Buddhám odajött és ő is nézegette a képet. Úgy, hogy mögöttem állt. Alighanem ettől biztonságban érezte magát, ezért ilyet kérdezett:

- Te hiú vagy?

- Nem, sose voltam. Akkor miért van az, hogy gyakran nézegeted a képeidet, sőt néha készítesz is magadról? Ez neked nem okoz örömöt?

- Nem tudom, hogy örömnek lehet-e mondani azt, ha fölismerem magam.

- Volt hatvan éved az ismerkedésre.

- Igen, csak van egy furaság: ha hatvan évig nem nézegeted magad, akkor, ha elveszted az arcodat, és az mégis visszatér, kíváncsi leszel.

- Miért vesztenéd el?

- A halál közelében mindig elveszted. Függetlenül attól, hogy bátor voltál-e vagy gyáva, sok időt töltöttél a halállal való szembenézéssel, vagy csak alig egy pillanatot. Nézd meg a haldoklókat: szétesik az arcuk. Néha összeáll, ha van még idő, de nem mindig. Vagy nézd meg azokat, akik halálközeli élmény után ébrednek. Néha napokig nincs arcuk.

- Dehát te jól vagy!

- Igen, de például le kellett vágnom a hajamat meg a szakállamat, mert a belém pumpált gyógyító mérgek miatt elkezdett hullani mindenem, ami szálas volt. És negyven év után először megláttam az arcomat. Álarc nélkül. Azóta hónapok teltek el, de még mindig nem ismerem föl magam.

- Ha tükörbe nézel?

- Például. De nem nagyon nézegetem magam tükörben. 

- Egy férfi ne nézegesse magát?

- Ne túl sokat. Annál is inkább, mert a tükör mindig hazudik. Képességünk van arra, hogy azonnal átállítsuk az arcunkat olyanra, amelyik tetszetősebb képet ad. És ezredmásodperc alatt megtaláljuk a legkedvezőbb látószöget. Nagyon ritkán látjuk a valódi arcunkat. Többnyire akkor, ha ismeretlen helyen megyünk, eléggé gyorsan, és hirtelen előttünk terem egy tükör. Akkor is csak másodpercekre. Többet tudunk meg, ha -kicsit orvul - fényképezzük magunkat. De az is lehet hamis, ha ügyesek vagyunk.

- Hamis? - kérdezte csodálkozva Putaj. - A fénykép is hamis?

- Van nekem egy mesterem, akit Féner Tamásnak hívnak, és a világ egyik legjobb fotográfusa. Egyszer arra tanított, hogy legalább két együtt töltött nap kell ahhoz, hogy hiteles fényképet készítsünk valakiről. Vagyunk mi egész életünkben két napot együtt meghitten önmagunkkal?

Az én Kicsi Buddhám kiment a fürdőszobába, és vagy egy órán át nézegette magát a tükörben. Közben néha csúfolódva fölnevetett.