Mindenekelőtt a jegyzőkönyv kedvéért szögezzük le, hogy rendkívül fiatal, és immár egyre kortalanabb nagyapaként megértem a büszke pillanatot: drága Szonja unokám leérettségizett. Ráadásul jól. (És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ő volt a bálkirálynő.)
Azt leszámítva, hogy nem tudok aludni, igazából csak az zavart mostanában - lelkileg, persze -, hogy az újabb és újabb információk miatt folyamatosan újra kellett tervezni az életet. A szó eléggé szoros értelmében.
A legfontosabb információ, hogy a vesémből eltűnt a daganat. Elnézte az ultrahangos gép. (Én is láttam, mert lestem vizsgálat közben.)
Persze a csoda sincs még kizárva. Különös tekintettel arra, hogy mielőtt CT-re indultam, arra gondoltam erős akarattal, hogy ebben a tengergyümi adagban az egyik rákfélét valami másra cserélhetnénk a Jóistennel. Polipra, mondjuk. Úgy látszik, jó kedve volt, elvitte az egyik rákot, és eddig a polipot se kell a seggembe vagy az orromba dugni. Kegyelem - ez a helyes kifelyezés.
Na, akkor megjött a halálos ítélet, hogy az agy nem nagyon operálható, de aztán egy óra múlva valaki mégis vállalta. Viszont akkor másnap legyen tüdőbiopszia, mielőtt átvisznek a másik kórházba agyműtétre. (Ami nem más, mint egy csöpp rendrakás, hogy a koponyában kényelmesen legyen a lélek.)
Aztán mégse legyen, hanem elég, ha csak az agyműtéthez szükséges funkciókat vizsgálják. (Minden eredmény jó lett, műthető és altatható vagyok.)
Kicsit bátorkodtam félni attól, ha lenyomnak valamit a lègcsövemen, kivételesen készültem lélekben, emberileg. De azért jó, hogy elmaradt.
Tervezés, újratervezés. Naponta néha többször.
De ez nem valami rossznak a következménye, hanem annak, hogy van egy jobb lehetőség. Esetleg túlkommunikáljuk a dolgokat. Vagy keresztbe.
Közben minden hihetetlenül profi módon működik. Az orvosok és a nővérek mindent másodpercek alatt intéznek, ráadásul kedvesen és tapintatosan. Minden vonal fölépül, minden összeáll, mindent pontosan értelmeznek és magyaráznak.
Arról nem tehetnek, hogy az egyik osztályon lepedő nincs, a másikon cukormérő. Arról se, ahogyan a betegek viselkednek. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy egy neurológiai osztályon mi minden történik egy hétvégi éjszakán. Hogy miféle trópusi, őserdei madársikolyok jönnek ki szerencsétlen emberekből egy belgyógyászaton.
Néha elveszett kisfiú leszek, de olyan, aki aztszeretné, ha senki nem lelne rá.
Aztán jön egy orvos vagy egy nővér, kapok valami meghitt szúrást - netán egy életmentő agyszikkasztó infúziót, és megint el vagyok egy darabig.
Közben meg attól szorongok, hogy valamiért majd nem jutok el az agysebészekhez. Vagy elindulok innen, és örökre eltévedtek. Aztán pár nap múlva, egy estefelé mégis rálelek a kórházra, a kerítésen túlról lesem, ahogy az orvosok vacsora után levezetésképpen vidáman operálgatnak, de a géppisztolyos portás nem akar beereszteni. És nem ölhetem meg, mert mi, most itt életesdit játszunk ám.