szombat, június 29, 2013

Újratervezés

Június 29.

Mindenekelőtt a jegyzőkönyv kedvéért szögezzük le, hogy rendkívül fiatal, és immár egyre kortalanabb nagyapaként megértem a büszke pillanatot: drága Szonja unokám leérettségizett. Ráadásul jól. (És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ő volt a bálkirálynő.)


Azt leszámítva, hogy nem tudok aludni, igazából csak az zavart mostanában - lelkileg, persze -, hogy az újabb és újabb információk miatt folyamatosan újra kellett tervezni az életet. A szó eléggé szoros értelmében. 
A legfontosabb információ, hogy a vesémből eltűnt a daganat. Elnézte az ultrahangos gép. (Én is láttam, mert lestem vizsgálat közben.) 
Persze a csoda sincs még kizárva. Különös tekintettel arra, hogy mielőtt CT-re indultam, arra gondoltam erős akarattal, hogy ebben a tengergyümi adagban az egyik rákfélét valami másra cserélhetnénk a Jóistennel. Polipra, mondjuk. Úgy látszik, jó kedve volt, elvitte az egyik rákot, és eddig a polipot se kell a seggembe vagy az orromba dugni. Kegyelem - ez a helyes kifelyezés.

Na, akkor megjött a halálos ítélet, hogy az agy nem nagyon operálható, de aztán egy óra múlva valaki mégis vállalta. Viszont akkor másnap legyen tüdőbiopszia, mielőtt átvisznek a másik kórházba agyműtétre. (Ami nem más, mint egy csöpp rendrakás, hogy a koponyában kényelmesen legyen a lélek.)
Aztán mégse legyen, hanem elég, ha csak az agyműtéthez szükséges funkciókat vizsgálják. (Minden eredmény jó lett, műthető és altatható vagyok.)

Kicsit bátorkodtam félni attól, ha lenyomnak valamit a lègcsövemen, kivételesen készültem lélekben, emberileg. De azért jó, hogy elmaradt.

Tervezés, újratervezés. Naponta néha többször. 

De ez nem valami rossznak a következménye, hanem annak, hogy van egy jobb lehetőség. Esetleg túlkommunikáljuk a dolgokat. Vagy keresztbe.
Közben minden hihetetlenül profi módon működik. Az orvosok és a nővérek mindent másodpercek alatt intéznek, ráadásul kedvesen és tapintatosan. Minden vonal fölépül, minden összeáll, mindent pontosan értelmeznek és magyaráznak. 
Arról nem tehetnek, hogy az egyik osztályon lepedő nincs, a másikon cukormérő.  Arról se, ahogyan a betegek viselkednek. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy egy neurológiai osztályon mi minden történik egy hétvégi éjszakán. Hogy miféle trópusi, őserdei madársikolyok jönnek ki szerencsétlen emberekből egy belgyógyászaton. 

Néha elveszett kisfiú leszek, de olyan, aki aztszeretné, ha senki nem lelne rá.
Aztán jön egy orvos vagy egy nővér, kapok valami meghitt szúrást - netán egy életmentő agyszikkasztó infúziót, és megint el vagyok egy darabig.
Közben meg attól szorongok, hogy valamiért majd nem jutok el az agysebészekhez. Vagy elindulok innen, és örökre eltévedtek. Aztán pár nap múlva, egy estefelé mégis rálelek a kórházra, a kerítésen túlról lesem, ahogy az orvosok vacsora után levezetésképpen vidáman operálgatnak, de a géppisztolyos portás nem akar beereszteni. És nem ölhetem meg, mert mi, most itt életesdit játszunk ám.

péntek, június 28, 2013

Vicces




Nagyon vicces, hogy sokan itt a kórházban - orvosok is, akik pedig éppen elég embert nézegetnek - azt mondják, hogy a fényképeken sokkal öregebbnek látszom, mint most itt, fergeteges betegségemben. Ez nyilván igaz, és azért van, mert egyre jobban érzem magam, és ez igaz is. Szomorúnak igérkrző öregkoromra jutott nekem egy hatalmas játszma. Meghalhattam volna hirtelen. De akkor mi a kunszt?
 Az ilyen betegséget nem legyőzni kell, hanem agyonélni.


hétfő, június 24, 2013

Azértse



Normankával nagyon jót beszélgettünk a Lorentz-féle törvényről meg a Newton-törvényekről. Vagyis arról, hogy ír egy könyvet a gyerekeknek, hátha meg tudja értetni és pláne szerettetni a fizikát meg a matematikát, hogy boldogabb életük legyen. 

Azon gondolkoztam, hogy azért bírom ezt az egészet lelkileg ilyen jól, mert teljesen hülye vagyok, vagy még mindig nincs veszélyérzetem. (Ákos öcsém mindig arra figyelmeztetett mindenkit, hogy vigyázzanak velem és rám, mert nekem olyan nincs.)

Nézem az éjszakában, ahogy a talán ha 20 éves nővér mosdatja a szuszogó, horkoló, néma, szinte mozgásképtelen, összeszart testű vénembert, akivel még beszélni se tudott soha, hiszen egyrészt először látja, másrészt csak brekegni tud. Három napja próbálom megérteni, ha kér valamit, de ritkán sikerül. Vígasztalja, mint egy gyereket. Amikor végez a mosdatással, még kicsit maszírozgatja, tornáztatja a karjait.
És ugyanezt láttam még két idősebb nővértől. Elképesztő emberek. És most azért se írom ide, hogy mennyit keresnek.

vasárnap, június 23, 2013

Csoda


(Kipke) Tamással megdumáltuk, hogy mivel nyilvánvalóan csoda várható a gyógyulásom dolgában, megfelelően dokumentáljuk és csodaszakértőkkel is figyeltetjük az esetet. Már csak az a kérdés, ki legyen szentté avatva a csodára való hivatkozzással. 
Ez látszik a legkézenfekvőbb megoldásnak.
Addig is megpróbálom brutális agykontrollal meghosszabbítani, szinte féregszerűvè tenni a daganatot, és valahol rést nyitni a koponyám és a seggem között, hogy kiszarjam az egészet. Egy putty a klotyóban, és kész. Ami a tüdődaganatom illeti, az sokkal egyszerűbb. Folytatom a dohányzást, a bejutó kátrányt erős akarattal olyan organikus szurokká alakítom, amivel könnyedén fölzabáltatom aztán a diónyi tumort.
A vesedaganat nem okoz gondot, mert azt simán kikapják, veséstül. 

szombat, június 22, 2013

Reggel

Csak azért írok most ide, mert figyelem az agydaganatomat. Hogy egyáltalán meddig vagyok képes gondolkodni. Leírni szavakat. Az egyik jel éppen az volt, hogy észrevettem: félreütök a gépen.
Egy hete jöttem be a kórházba. Előtte a Moszkva tèren majdnem elütött a villamos. Talán jobban jártam volna. Nem vagyok gazdagabb attól, hogy hirtelen lett agy-, vese- és tüdődaganatom. Bár nem mondom, hogy érdektelen bátorságpróba innen fölállni. Ha csak két lépés erejéig is.
Az első: elbúcsúzik, a második: rendbe tenni, amit még lehet és érdemes.

Valamiért a szemétszállítók nem érzik át, hogy egy kórházban az emberek nem bánnák, ha egy rettenetesen meleg éjszaka után egy egészen picit aludhatnának. Hajnalban, mint rendesen, csörömpöltek, ordítoztak, hangosan tréfálkoztak.
Lementem a kertbe. Èppen jött két hullaszállító. Az egyik fölöttébb gyaloggaloppos volt. Jól becsúsztatták - helyesen: bebaszták - a koporsót a kocsiba, aztán az egyik ledobta a gumikesztyűjét a földre.
- Na, akkor a gyerekosztályra! - mondta a másiknak, aki sofőrként is szolgál.