A pitbull-csapda

Úgy tizenegykor indultunk el a fiammal, éppen nyitotta az ajtót, hogy beszálljon az autóba, amikor hangtalanul mellettem termett egy pitbull. Pontosan ugyanez már pár hónapja is megtörtént velem, de az nem ez a kutya volt, viszont az is pitbull. 

Ez most itt - ugyanúgy, mint a másik - nézett rám a kifejezéstelen tekintetével, aztán odament a gyerekhez, megszagolta. Mondtam, hogy hamar ugorjon be a kocsiba. Mondtam ezt annak ellenére, hogy az állat nem látszott sem idegesnek sem veszedelmesnek. De néhány éve, amikor a kisfiam még alig tudott járni, az a kutya sem látszott veszélyesnek, amelyik a tarkójára harapott, amikor ő négykézláb mászott föl egy lépcsőn. (Szerencsére nem lett semmi baja.)

A pitbull nézett rám egy darabig, aztán eltűnt.

Este, amikor hazaértem, itt ült a kapu előtt. Tudtam, hogy baj lesz, mert ha kinyitom a kaput, hogy beálljak az autóval, ő nyilván bemegy. És mi van akkor, ha leül a bejárati ajtóhoz és nem tágít? Úgy dönt, hogy őt kidobták egy autóból, egyedül maradt, és akkor most engem választ, nálam lakik. El nem merem kergetni. Ha kinyitom a bejárati ajtót azonnal bemegy, és kész, ővé a ház.

Jártam már így kutyával. Csak attól nem féltem, ki tudtam küldeni.

És csakugyan, bejött a kertbe. Szaladgált, ismerkedett.

Beálltam az autóval. Amikor kiszálltam, azonnal mellém jött. Szerencsére, akkor, amikor a kapuhoz értem, úgy gondolta, hogy én kimegyek, ő elém szaladt, így ki tudtam zárni.

Bánt a lelkiismeret. Nem tudom neki elmagyarázni, hogy félek a kutyáktól, a pitbulltól meg kifejezetten rettegek. 

Ha holnap reggel is itt áll, akkor nyilván tennem kell valamit. Megetetem, megitatom, aztán keresek valami olyan menhelyet, amelyik hajlandó elszállítani. De ha nem találok, akkor mi van? A hét végére farkasordító hideget mond a rádió. Nyilván nem hagyhatom, hogy megfagyjon. 

Elég nyomorúságos az, ha az ember ki van szolgáltatva a saját lelkiismeretének.

 .