Előre kell bocsátanom: ha valakit rajtakapnék azon, hogy egy erdőben egy gyereket késsel szurkál, vagdos és ásóval ver, akkor vélhetően azonnal megölném, ha tehetném. Ha a saját gyerekemet érné méltatlan és embertelen támadás, akkor könnyen lehet, hogy élénken fantáziálnék arról, hogyan állhatnék bosszút. Ebben talán még az is fölbukkanna, hogy miképpen tépem apró darabokra a bűnöst.
Szóval megértem, ha valakiben nagyon erős indulatokat kelt, ha egy kisfiút bestiális kegyetlenséggel megölnek.
Megértem azt is, hogy ilyen esetekben halált kiáltanak az emberek, hiszen tudvalévő, hogy csakugyan azt képzelik, hogy a halál az igazi orvosság az élet legsúlyosabb bajaira.
Azt már kevésbé értem, hogy egy parlamenti párt miért ugrik elő minden nagy fölháborodást keltő gyilkosság után azzal, hogy nahát akkor most jött el az ideje a halálbüntetésnek. Miközben pontosan tudja, hogy ebben az országban már soha nem lesz halálbüntetés. Azért nem, mert abban a kultúrkörben, amelyikben élünk, az államoknak dönteniük kell: ha az állam teljes fölépítménye azon az alapon áll, hogy az emberi élet sérthetetlen, akkor az állam nem ölhet. Ha az állam ráadásul még keresztény gyökerekre is hivatkozik, akkor pláne nem ölhet. Kivéve persze azt az esetet, ha polgárai életét valaki közvetlenül veszélyezteti.
El kell tehát dönteni: élet vagy halál? Ha élet, akkor nincs kivétel, bármennyire dühösek vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy azonban az országokban, ahol végrehajtanak halálos ítéleteket, az esetek három százalékáról kiderül, hogy ártatlant végeztek ki. Erre nincs, nem lehet mentség. Mindenki gondoljon arra hatalmas indulatuskodásában is, hogy bárki, bármikor kerülhet bíróság elé ártatlanul.
Ráadásul ilyenkor előjön az is, hogy erősíteni kell a rendőrséget. Mintha valaki csakugyan azt képzelhetné, hogy a rendőri jelenlét bármiféleképpen befolyásolhatná például a családon belüli erőszak halálos áldozatainak számát. És úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy olyan országban élünk, amelyikben a rendőrség elképesztően jó eredményeket ér el a gyilkossági ügyek nyomozásában, nagyon gyorsan letartóztatják az elkövetőket, és talán ennek következtében is egyre kevesebb a gyilkosság Magyarországon.
Az, hogy a Jobbik a zsigeri érzelmeinket használja ki ilyenkor, nem meglepő. Kicsit hitelesebbek lennének, ha akkor is előálltak volna ezzel, amikor amikor a kis Csorba Robikát lőtték le úgy, mint egy kis állatot a cigányvadászok. Vagy akkor, amikor közvetlen közelről ugyanazek sörétes puskával az ágyában lőttek arcon egy tizenhárom éves cigánylányt. És az is jó lenne, ha ilyenkor, amikor nem cigányok ölnek, ugyanolyan harsányan ordibálnának magyarbűnözésről, mint máskor a cigánybűnözésről.
Ja, most hajléktalan-bűnözés van helyette. Milyen ország az, ahol két olyan ember, aki nem is kalasszikus értelemben vett hajléktalan, hanem az egyik családi távoltartás miatt, a másik a börtönből való szabadulás után bement egy hajléktalan szállóra, szóval két ilyen ember miatt egy fél ország elkezdi fenyegetni az enélkül is éppen eléggé szerencsétlen hajléktalanokat. Mintha bármi közük lenne a felsőmocsoládi kisfiú meggyilkolásához. Soha ne felejtse el senki, hogy bárki két lépésből hajléktalan lehet, és most sok százezren vagyunk azon a határon, ahonnan már csak egy lépést kell elbotlani.
És miféle ország az, ahol előfordulhat, hogy egy gyerekgyilkos asszony rokonait kiüldözik egy városból? Ahol életveszélyesen fenyegethetik őket utcán, telefonon. Milyen alapon ítélkezik bárki, aki ilyesmire képes? Még jó, hogy nem a középkorban élünk, mert biztosan akadnának olyanok, akik máglyára vetnék a rokonokat.
Egy hete másról se beszélnek az emberek, mint arról, hogy miféle kínzásokat képzelnek el az elkövetőknek. Az internet tele van a betegesebbnél-betegesebb szadista képzelgésekkel. Az embernek néha az az érzése, hogy túl sokan vannak köztünk, akik csak azért nem ölnek, mert még nem borult el teljesen az elméjük, de ez bármikor bekövetkezhet.
Ma temetik a kisfiút. Jó alkalom arra, hogy gyertyát gyújtsunk a lelkéért, és a lángba nézve, imádkozva, vagy csak úgy, megvizsgáljuk a saját lelkünket is.
(Klubrádió, Hetes Stúdió 6 perc, 50 másodperc után)
.
Ezeket az indulatos embereket, akik mindenképpen ásóval-kapával-kaszával a kezükben ölni akarnak, persze előre megfontoltan - egyszer csak úgy odaállítanám, hogy nézzenek végig például egy boncolást, vagy csak úgy egy ilyen helyszínelést... állítom, ők is, meg a mentében masírozó legények nagy része gyorsan elbizonytalanodna még a holttest látványától is. Aki valaha volt ilyesmi közelében, látott halott embereket, az ritkán szól. Inkább csak hallgat. Tiszteli a halált és az életet is. Nekem általában ez jut eszembe.
VálaszTörlésA hajléktalanokat bűnösöknek kikiáltani most lesz igazán időszerű. Most, amikor jönnek a mínuszok, az egyszeri ember nem fog lelkiismereti kérdést csinálni abból, ha egy megfagyott hajléktalanon kell átlépnie, talán még némi elégedettséget is érezni fog. Ez az ügy éppen jól jött ehhez az össznépi narkózishoz.
VálaszTörlésLB
Az ember határtúllépő lény. A morális határok túllépésére is képes. Egy katolikus a "ne ölj" parancsolatot kétféleképp hághatja meg. 1. Amit öl, csak a test, hiszen a lélek a hite szerint halhatatlan. 2. A "ne ölj" emberre vonatkozik. Ha a belátása alapján úgy dönt, hogy akit öl, az ezért vagy azért nem vehető emberszámba (katolikus náci ismerősöm: "a cigányok állatok!"), akkor kétely és utólagos megbánás nélkül képes ölni.
VálaszTörlésAz emberölés a megkülönböztetéssel kezdődik.
Még az a szerencse, hogy az ilyen katolikusból kevés van, bár a Jobbikba a jelek szerint szorult pár.
„Azt már kevésbé értem, hogy egy parlamenti párt miért ugrik elő minden nagy fölháborodást keltő gyilkosság után azzal, hogy nahát akkor most jött el az ideje a halálbüntetésnek.”
VálaszTörlésEz a kijelentés az „azt már kevésbé értem, hogy” elhagyásával valójában egy kérdés. Méghozzá nyilvánvalóan egy költői kérdés! Hiszen a választ pontosan ismerjük: Azért, mert a választók egy jelentős része számára ez a helyes reagálás. Akik úgy gondolják, hogy bizonyos súlyú bűnök elkövetőivel szemben a halálbüntetés az egyetlen „adekvát büntetés”. A parlamentben ülő politikus pedig – ha választania kell ¬– inkább azt mondja, amit a választója hallani akar, mint amit adott esetben a saját meggyőződése diktálna. Sőt időnként tetten érhető módon még a saját meggyőződését is megpróbálja átformálni, hogy ezáltal legközelebb már – eleve összhangba kerülve a választóival – ne kelljen választania.