Aknamezőn

A hét végén néztem a televízióban, ahogy a Balatonban fölrobbantottak valami aknát. Föl is hívták a figyelmet, hogy nagyon kell vigyázni, mert tele van a tó, és ezek élesek, érintésre robbanhatnak. Ahányszor ilyen hírt hallok, átszalad rajtam, hogy a háború egyik legundorítóbb következménye, hogy még évtizedekig pusztítanak a gyilkos szerszámok. Generációk sora fölnőtt már a Második Világháború óta, és még mindig tart.

Aztán olvastam Orbán Viktor rendőrtisztek előtt mondott beszédét: “Önök egy ezeréves állam folytatására, a magyar állam fenntartására vállalkoztak. Idegen kultúrák, idegen nyelvek, idegen népek és hatalmak között, gyakorta szorításában, mi, magyarok csak akkor maradhatunk meg, mi, magyarok csak akkor élhetünk szabadságban és jólétben, ha lesz, ha van saját, erős államunk”.

Nem lehetne úgy építeni azt az erős államot, hogy nem teszünk megjegyzéseket idegen népekre és hatalmakra? Nem lehetne úgy beszélni fegyveresek és fegyverek közelében, hogy ne utaljunk arra, hogy az “idegen népek” ellenségek? Hol van ma a fegyveres ellenség, amelyik veszélyezteti a mi ezeréves államunkat? Nem lehetne valahogy közmegegyezéssel kiirtani a politikusi beszédből ezt a “szorongatottságot”, amiből egy szó nem igaz. Pláne hogy éppen az ellenkezője igaz: Orbán Viktor és emberei provokálják folyamatosan a szomszéd népeket, a birodalmakat mindenféle eszelős baromsággal. 

Meg tudja valaki magyarázni, hogy mi értelme volt például ezer érzelem-aknát elhelyezni Kövér Lászlónak a beteges Nyírő-hadműveletben? Ráadásul egy “idegen nép” szorításában maradt, egyre zavarosabb státuszú magyarok közé is jókora aknákat rejtve? 

Nem lehetne végre örülni a hihetetlenül hosszú békének, és az “idegen népekkel” együtt imádkozni érte?

 .