Déri János

Szerdán elmentem a Déri Jánosról elnevezett díj átadására, a huszadikra. Az utcán, odafelé menet azon gondolkoztam, hogy ha lenne erőm kérdezgetni az embereket, vajon hányan emlékeznek rá. Nem az idősebbek, hanem az olyan harminc évesekig, vagyis két generáció. Hogy tudják-e: volt itt egy pasi, aki született zseniként volt az ország kedvence? Érdemes-e azoknak mesélni róla, aki nem tudják, ki volt? Azoknak meg, akik tudják, minek. Talán a személyes emlékeket. Például: életének vége felé, amikor fél tüdővel hazajött Németországból, a kicsi fiam elé rúgta a labdát. Úgy fél óra után mondtam Jánosnak, hogy talán nem ez a legkedvezőbb alkalom a focizásra. Azt mondta: csak nem gondolod, hogy hagyom magam legyőzni? Én meg azt, hogy ha hagyod magad a gyerektől, talán egy másik küzdelemben elfeledkeznek rólad, vagy ezt beszámítják. Nem számították. Ha élne, még mindig fiatal lenne ahhoz, hogy népfelkiáltással a televízió örökös tagjának válasszák. De legalább sunyi módon hátba se tudnák rúgni azzal, hogy megfosztják ettől a címtől. Bár hülyeséget beszélek, hiszen az elsők között rúgták volna ki. Túl sok esze volt a médiajobbágyi sorshoz.

Marad az emlékezés. Remélem, húsz év múlva is. 

(A díjat Parti Nagy Lajos kapta. Méltán.)

 .