Milos Forman nyolcvan éves, hála Istennek, legyen száz is, vagy amennyi kar, mert megérdemli. Állandóan olvasgatom az önéletrajzát, mert rá akarok jönni, hogyan tudta megtenni velem azt, amit. Hogy megtanított röhögni magamon, amikor a csodás csehszlovák világban megmutatta, hogyan élek Magyarországon. Hogy mást ne mondjak, Az egy szöszi szerelme miatt családi viszály alakult ki, mert mi az öcsémmel annyira röhögtünk a moziban, hogy a felesége leteremtett minket, miszerint ennyire nem illik. Az egyik gyerekemnek azért adtam az ő nevét, mert remélem, hogy egy kicsit majd hozzá igazodik, megtanul úgy nézni, mint a Mester. Bele a lelkünkbe. Ami örömhír: Milos Forman forgatna még. Ha egy Vajna lennék, meghívnám Magyarországra. Én meg szívesen írnék is neki egy kis szinopszist arról, hogy az ember bármelyik pillanatban egyszercsak a hatvanas évek Csehszlovákiájában találhatja magát. Ha csak azt leírnám, amit ma a postán fél óra alatt átéltem, neki elég is lenne egy csodafilmhez. Csak annyi történt, hogy papírt állítottunk ki: átvehetem a feleségemnek szánt küldeményeket. A csodás kisasszonyokkal háromféle papírt kellett kitölteni, plusz még a kompjútert is, húsz ember állt mögöttünk, én meg büdösre izzadtam magam kínomban és szégyenemben. Az lenne a címe, hogy Nincs kegyelem.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése