Szakmailag

Az egyik kollégám fölhívott, hogy segítsek neki, legyek kedves leírni pár sorban, hogy milyen jó és kellemetlen dolgok értek az utóbbi két hétben. A munkámban, a szakmámban és az életemben. Ezt válaszoltam.

Megyek be a szerkesztőségbe. Az egyik kollégám kérdezi, hogy olvastam-e, mi van a Magyar Hírlapban Németh Péterről. Mondom: hallottam. Nem szoktam Magyar Hírlapot olvasni. Akkor inkább a harmincas évek náci lapjait lapozgatom. Annak legalább tudom, mi lett a vége. Vagy az ötvenes évek kommunista sajtóját, mert az is tanulságos, és annak is tudom.

Különben is, amióta a saját könyvelőmről - a saját irodájában, ahol egy asztalnál ültünk -, azt olvastam, hogy elmenekült az országból, még piti ügyekben sem nagyon találom hitelesnek ezt a lapot.

De csak olvassam el. Mert a dilettantizmus is tanulságos.

Na, beleolvastam. Azt írja, hogy Összesen bruttó 24 millió 669 ezer forintot keresett Németh Péter, a Népszava főszerkesztője a VII. kerületben, az előzetes letartóztatásban ülő Hunvald György (MSZP) volt polgármester időszakában – tudta meg a Magyar Hírlap.

Na akkor ebben minden benne van. Németh Péter iszonyatosan sokat keresett, tehát Hunvald bűntársa. Csoda, hogy eddig nem jöttek érte. Aztán meg közlik, hogy azért leplezik le Németh Pétert, mert a Népszava támadja az új kerületi vezetőséget és a polgármestert. Ezt így megmondják. Hogy ez bosszú. Hogy ők bérbosszulnak. (Véletlenül Stefka főszerkesztőt emberemlékezet óta Bérborznak csúfolják a szakmában.) Nyilván arra gondolnak, hogy ezután Péter majd kétszer is meggondolja. Tévednek. 

Kemény csapás! Csak ugye kénytelenek leírni, hogy ezt Péter főszerkesztőként kapta az erzsébetvárosi televízióban. Munkabér gyanánt. Hat év alatt. Ami azt jelenti, hogy el kell osztani hatszor tizenkét felé, vagyis kapott olyan 340 ezer körül, bruttóban persze - és most azért se számolom ki, hogy az mennyi nettóban.

(Meg is jegyeztem később, hogy elég nagy balek volt, ha ennyiért vállalta a főszerkesztőséget. Azt hittem, hogy legalább félmilliót kapott.)

Na erre még rátesznek egy lapáttal: “Közeli munkatársa, Kaczvinszky Barbara főszerkesztő-helyettes, szerkesztő-műsorvezető 2006 és 2011 közötti időszakban bruttó bérként összesen 14 millió 446 ezer 690 forinthoz jutott az Erzsébetvárosi Média Nonprofit Kft.-től.” 

Nem fogom kiszámolni, hogy az mennyi, de ha úgy adom össze, hogy öt év alatt heti öt műsort kell ennyiért csinálni, akkor kijön darabjára olyan bruttó tízezer. Ami azért nem olyan nagyon sok. Mondhatni: kevéske.

Arra meg, hogy Barbara mennyire volt a szocialisták embere, jellemző, hogy indult választáson - függetlenként. Onnan tudom, hogy egyszer pont akkor beszéltem vele, és megkérdeztem, miért nem szocialistaként indul. (Nem árulom el a derék magyarhírlaposoknak, hogy mit válaszolt, pedig örülnének.)

Aztán összeadják a pénzt, hogy még nagyobb legyen:

 “Némethék így ezekben az években több mint 39 millió forintnyi közpénzért dolgoztak a VII. kerületnek.”

Már Némethékről ír a lap. Ha ennyire hülyének nézik az olvasóikat, akkor meg is érdemlik őket az olvasók.

És ezek a kollégák annyira ostobák, hogy azt hiszik, nem tudom meg öt perc alatt, hogy a mostani főszerkesztő mennyit keres. 

Véletlenül nagyjából annyit, mint Péter és Barbara együttvéve: 510 ezret. Nem balek, az biztos.

A következő meg az lesz, hogy a hírlapos ismerőseimmel megszereztetem a főszerkesztőjük fizetését. Aztán megnézzük, hogy a Bérborz hány éve főszerkesztő, és szépen összeadom. Hogy érezze ő is.

De volt egy jó élményem is: a Kertész Ákos ügyben megkeresett Pilhál Tamás a Magyar Nemzet újságírója. Hosszú évek óta először fordult elő, hogy korrekt módon, tisztességes hangnemben, egymás álláspontját megértve, egymás helyzetét tiszteletben tartva kommunikáltunk egy jobboldali kollégával. Élmény volt.

A Magánéletben a legsúlyosabb az volt, amikor az év legmelegebb napján, csicsergős reggelen, hétkor, tigázos egyenruhában megjelent két ember azzal, hogy ellenőrizniük kell a gázórát. Mondtam, hogy egy hónapja ellenőrizték. Erre ők: erre kaptak utasítást. De persze beengedtem őket. El is kezdték az ellenőrzést, lefényképezték az állást, matattak. Aztán az egyik közölte, hogy utasításuk van arra, hogy lezárják.

Teljesen gyanútlan voltam. Azt hittem, hogy ott, azonnal infarktust kapok. Kérdeztem, hogy miért. Erre ők: nem tudják, de hívjak föl egy számot. 

Fölhívtam. Hogy én tartozom. Mondtam, hogy de hiszen pár hete hívtak, hogy miért nem fizetek, én meg mondtam, hogy minden számlát befizettem, nem kaptam olyat, amit nem, mire az ügyintéző azt válaszolta, hogy jó, majd utána néz. Azóta semmi. De hogy küldtek ajánlott levelet. Mondom: láttam, de nem tudtam átvenni, mert a feleségem nevére jött, nekem nem adják ide. A feleségem tegnap este jött haza, ma mentünk volna érte. Sajnálja.

Kikapcsolták. Nem elég, hogy csalárd indokkal jöttek be, tehát magánlaksértést követtek el, ez még harmincezer forintomba is kerül.

Rendesen rosszul lettem a megaláztatástól. Ráadásul délután Weber Lajos temetésén mondtam beszédet. Annyira rossz állapotban voltam még mindig a reggeli élménytől, hogy remegett a kezem és a lábam. Attól tartottam, hogy kimegyek és beszéd közben összeesek.

Biztos ez is jó lesz valamire. Szakmailag. Tanulni kell a szégyent, hogy aztán leírhassuk. 

 .