Orbán nemzetbiztonságos?

A Wikileaksen kiszivárgott egy távirat: "Megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed" - mondá állítólag egyszer  Orbán Viktor valakinek, mindegy is kinek. 

Azért jó lenne, ha mi, helyette is elgondolkoznánk ezen a mondaton. Biztos az, hogy teljesen rendben van, hogy egy így gondolkozó ember vezeti az országot? Akiről ráadásul hosszú évek alatt bebizonyosodott, hogy ez nem csak afféle hencegés, hanem maga a színtiszta valóság.

Hogy egészen pontosan fogalmazzak: nincs ennek a dolognak nemzetbiztonsági kockázata?

Nem egyedül dolgozik persze: például egy másik szószátyár, bizonyos Semjén Zsolt nevű lándzsakeresztény elpöttyentette, hogy Orbán legfőbb ellenfelének karaktergyilkolására ő kapott megbízást, és ezt végre is hajtotta.

Már önmagában az is egy alapos elmevizsgálatot érdemel, ha valaki - bár tudván tudja, hogy szavait mások, az ország sorsára befolyással bíró emberek is meg fogják ismerni -, nem tud ellenállni a kamaszosan nagyképű kinyilatkoztatási kényszernek. 

Nyilván erre az a fölmentő válasz, hogy ez csak duma. De, ha valaki ilyesmit mond a polgári életben, akkor az is lehet, hogy fölkelti a hatóság figyelmét. Legalábbis én úgy vélem, hogy ha egy normális társadalomban én azt mondom a tanítónéninek, hogy “ha a hülye gyerek visszapofázik, akkor azonnal leordítom a fejét, és kirugdosom a szobából, mert tanulja meg, ki az úr a háznál, idejében bele kell verni, hogy nem nőhet a fejemre”, akkor a tanító néni ezt bepusmogja a védőnőnek, vagy valakinek. Aztán lehet, hogy meghitt elmegyógyászati beszélgetés lesz a vége.

Azon, hogy egy ilyen ember a hatalommal visszaélve egyre színtisztább diktatúrát épít, nincs mit csodálkozni. Még a felszínes szemlélődő is látja, hogy zsarolható vagy szolgalelkű emberekkel veszi körül magát - amint az zsarnoki körökben mindigis szokás -, akik hűen szolgálják gyilkolászási hajlamait. Azon persze még a hívek, sőt a pártbeosztottak is elgondolkozhatnának, hogy ami most például a volt miniszterelnökök felelősségrevonási játszmájában folyik, olyan rendet teremt, amelynek aztán bárki áldozata lehet. Ha nem lehetett őket száz százalékig porba taposni, akkor adjuk át a feladatot az ügyészeinknek, legyen száronvezetés, esetleg börtön a vége. 

Az is pszichiátriai vizsgálat tárgya lehetne, hogy miért gondolja egy miniszterelnök, hogy - a focistákat és pár kiszemelt egyházat kivéve - a társadalom minden rétegét meg kell leckéztetni, miféle “eszmei” nagyképűség kell ahhoz, hogy forradalmat kiáltva évszázadok alatt vérrel és verejtékkel létrehozott jogrendet töröljön el. Nincs ebben az, hogy aki úgy gondolja, hogy megölheti a riválisokat, az megalázhatja, sőt büntetheti a saját népét is? Azt a hűtlen népet, amelyik kétszer merészelte őt cserben hagyni. 

Hívei is elgondolkodhatnának végre: ha befejezi a külső ellenséggel való leszámolást, az ilyen ember a szokásos forgatókönyv szerint megtalálja a belsőket is. Azt persze fölfuvalkodottságában még nem látja, hogy magának is csapdát épít. Az lesz a vége, hogy vagy börtönben vagy elmegyógyintézetben végzi. Így megy ez évezredek óta, mert a népek csak rövid ideig hülyíthetők, aztán egyszercsak elkezdenek számolni a nemzetbiztonsági kockázatokkal. Bár ezt mégis inkább “igazságnak” mondják.

 .