Félszuper

Lehet valami a lelkemben, mert fura dolgok történnek velem. Illetve történnek is, meg nem is. 

Például a múlt héten egyszer azon kaptam magam, hogy már egy órája locsolok. De nem ám úgy, mint régen, hogy fogtam egy hosszú tömlőt, kinyitottam a csapot, aztán addig szórtam a vizet, amíg nem lett csucsogós a föld. 

Most már ilyet nem leszek. Nem azért, mintha nem lenne jó dolog csak úgy belelocsolni a világba, hanem azért, mert egyre környezettudatosabb lettem. Ennek megvilágosodás az oka: megnéztem a vízszámlát. Így aztán most kannából locsolok. Megyek szépen körbe a kertben, és meglátogatom a növényeket egyenként. Adok nekik vizet, de úgy, mintha etetném őket. Így valahogy személyes kapcsolatba kerültem mindegyikkel. Jó dolog ez, és pláne az, hogy nem csak én változtam, hanem a növények is érezhetnek valamit: egyre szebbek, egyre nagyobbak lesznek. Persze nyilván attól, hogy rendesen kapnak vizet.

Aztán valamelyik nap meg azon kaptam magam, hogy már vagy két órája diót török a lépcsőn. Maradt télről egy jutazsákban, és már hullik az új termés, kell a hely. És azt éreztem, hogy milyen jó dolog egy későnyári napmelegben diót törni. Pláne, hogy közben kitaláltam egy új technikát: nem oldalra csapok a deszkadarabkámmal, amit kalapács gyanánt használok, hanem a csőrösebb végének csúcsára. És épen marad a bele. Jó dolog ez nagyon. Már-már úgy éreztem magam, mint a Tótékban az őrnagy úr, dobozoláskor.

Éppen egy hete meg az egyik gyereknek fölfújtam a biciklikerekét, és közben rájöttem, hogy az egyik fék nem működik rendesen. Nekiálltam szerelni. Piszkálgattam, olajozgattam. Amikor elkészültem, elővettem a házunk összes biciklijét, fölfújtam a kerekeket, és átvizsgáltam mindegyiket. Az lett, hogy egész délután szerelgettem, és észrevettem magamon, hogy ez is jó dolog. Nem tudom miért. Hangulata van neki. Meghitt. Az ember ücsörög a kertben egy kicsi sámlin,  a kulcsokkal, az olajozóval, fogókkal, csavar, húz, teker, ülést állít. Aztán szépen letörölgeti a masinákat, sorba állítja őket, hogy rend legyen... 

Amikor visszagondoltam arra, hogy mi a legjobb ezekben a dolgokban, úgy találtam, hogy az egyik matatásom közben sem foglalkoztam országos ügyekkel. Nem futkostam a számítógéphez híreket nézni, nem lestem a Facebookot, hogy mi van, hanem csak úgy elvoltam. Harmóniába került a napfény, a kert, a testem, a biciklik, a diók, a növények, minden.

Abból is gondolhattam volna, hogy valahogy megpróbálok kimenekülni valamiből, hogy amikor a kerítés mellett megállt a szomszédom, hogy eltűnt a tizenkettes kulcsa, adjam kölcsön az enyémet, nem kérdeztem meg tőle, hogy na mi van, még mindig a Fideszre szavaznál. Ő ugyanis vallásilag fideszes, azért érdekel, hogy mikor petézik bele az agyába az ördög, a kételkedés. Érdekel, hogy mi kell még neki, hogy fölébredjen.

Ehelyett meglepő módon ő kérdezett. Hogy szerintem igaz lehet-e az, amit Orbán mond, hogy ez az áfaemelés meg a költségvetési számbűvészkedés senkinek sem lesz kárára, senki nem jár rosszabbul.

Azt kérdeztem tőle, hogy te még mindig annyira hülye vagy, hogy egy olyan országban, amelyiken olyan szavakat akarnak az agyunkba nyomni, mint a félszuperbruttó, csakugyan elhiszed, hogy te bármikor jobban járhatsz, hacsak nem vagy focista, katolikus pap, vagy képviselő?

Félszuperbruttó! Mondogasd magadban ezt a szót, és ha fél órán belül nem jössz rá, hogy komplett hülyének néznek, akkor úgyis mindegy.

Ahogy ment haza, láttam, hogy motyog magában. És hálás voltam, hogy hagyott tovább matatni a kisfiam hátsó fékjének bovdenjével. Mert nincs fontosabb dolog a világon, mint a hátsófék.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .