Az idők szaga

Népszava karácsonyi Szép Szó

A környezetemben egynémely öregek azt mondják: érezték már ezt a szagot. A háború előtt és alatt, az ötvenes évek elején, aztán meg még ötvenhétben is. Mondják ők, ha a szag minőségére és föllelhetőségének idejére rákérdezek. Egyébként én is éreztem, gyerekkoromban. Most, hogy emlékezem. Volt valami különös szorongás. Senki nem beszélt őszintén. Állandóan lepisszegték egymást a fölnőttek. Féltek valamitől. Németül beszéltek előttünk, gyerekek előtt. Bebújtak a szoba mélyére, úgy hallgatták a sutyorgós rádiót. Nekem a Szabad Európa a sutyorgós volt, mert soha nem lehetett rendesen hallani. Zavarták. Nem is értettem sokáig, hogy miért nem a másikat hallgatják, azt, amelyik olyan szépen szól. És mindig olyanokat mondtak a telefonba, hogy “ez nem telefontéma”. Szegény hülyék: azt hitték, hogy akkor hallgatják le őket, amikor a telefonon beszélnek, pedig a telefonba épített lehallgató egész nap figyelte őket. 

A történelem szaga. Milyen lehet egy öreg magyar zsidónak azt látni, hogy a gárdisták masíroznak? Azt hallani, hogy gój motoros a Petőfi főszerkesztője. Milyen lehet egy magyar szociáldemokrata melósivadéknak arról értesülni, hogy már megint viszik a nyugdíjpénztárt? Egy magyar polgárkának azt, hogy már megint államosítanak. Egy volt őszinte hitű kommunistának azt, hogy szentkoronázunk meg kereszténykedünk az alkotmányban. És az igaz kereszténynek ugyanezt, tudván, hogy ez a hülyeség a keresztények fejére hull. Egy ratkógyereknek azt, hogy a nullaperces magzati élet védelmével sunyiskodnak az abortusz tiltása felé. 

De a fideszeseket se irigylem. Akik pár hónapja még azzal sanyargattak, hogy miért támogattam nyolc éven át a baloldalt, azt az MSZP-t, amelynek számos prominense jobban megveti a baloldali újságírókat, mint Bayer Zsoltot, meg azokat a liberálisokat, akik ránk engedték a nácikat nagy szabadságöntudatukban, azokat a fideszeseket, akik az arcomba röhögtek és gúnyoltak, amikor Orbán győzött. Akkor csak annyit kértem tőlük, hogy legyen bennük annyi tisztesség, hogy amikor rájönnek, hogy nekem volt igazam, mondják meg.

Már szépen lassan mondogatják.

Nem nevetem ki őket, mert a legnagyobb disznóság a magára maradt, hitét vesztett emberen gúnyolódni. Rajtam lehetett, mert én nem vesztettem el a hitemet. Nem hittem ugyanis, hanem tudtam, hogy azok a szocialisták, akik elmutyizták szinte az egész baloldali sajtót, meg mindent, ami a kezük ügyébe került, még mindig tisztességesebbek, mint Orbán és bandériuma. Mert ezek legalább nem rontottak rá a népükre, és nem a demokráciát fosztogatták.

Az más kérdés, hogy mennyit ér az a demokrácia, amelyikben egymillió gyerek testileg és szellemileg alultáplált. Ahol ugyanennyi öreg okkal fél az éhhaláltól és a kihűléstől. Ahol emberek milliói pontosan tudják, hogy soha az életben nem lesz többé munkájuk, soha nem másznak ki a félállati nyomorúságból, és a gyerekeiknek is ezt örökítik. Semmi mást. Nyomort és a teljes reménytelenséget. Most meg már a fülkeforradalmi jogfosztottságot is.

Valóban komolyan gondoltuk, hogy az a demokrácia, amelyikben a legkisebb lehetőséget is megadtuk bárkinek, hogy egyharmaddal kétharmadot szerezzen, és erre való hivatkozással bevezesse az önkényuralmat? Miféle hülye nép az, amelyik nem tud semmit tenni, amikor egy megveszekedett vezér egyszercsak elkezd visszamenőleges törvényeket hozni, államosítani, alkotmányt módosítgatni, személyre szabottan havertörvénykezni, egyetemes és szerzett jogokat csorbítani, cenzúrahivatalt fölállítani, büntetéssel fenyegetni azokat, akik olyasmit mondanak, ami neki nem tetszik. És közben kirekeszt, indoklás nélkül nyomorba dönt, koncepciós pereket készít elő az orrunk előtt, híveket és pereputtyot ültet mindenhova. Szégyentelenül.

Pedig volt egy hatalmas, soha nem látott esélye arra, hogy csakugyan évtizedekre berendezkedjen. Ha nem azzal kezdi, hogy valami hülye forradalomról vizionál, hanem azt mondja, hogy jó napot kívánok: most akkor legyen békesség. És nem hazudja a nemzeti együttműködést, hanem csakugyan összeül az emberekkel. Ha nem azt mondja, hogy na akkor elveszem, ami nekem kell a hatalomhoz, hanem azt, hogy elnézést, bajban vagyok, most egy időre kölcsön kell vennem tőletek ezt-azt. De most, azonnal tárgyalok a képviselőitekkel és egyezményt írunk alá arról, hogy ezt visszakapjátok. Ésatöbbi.

Tényleg azt hitte, hogy naponta többször megsértheti a törvényt, visszaélhet a jogalkotással, tényleg elhitte, hogy őt erre bárki fölhatalmazta? Tényleg azt hiszi, hogy az emberek nem tudják, miért kell a sajtószabadság? 

Persze mindenki mindig azt mondja, hogy a nép hülye. Néha én is. De nem ám annyira! 

Tényleg azt hiszi, megússza? Tényleg azt hiszi, hogy a nép nem fogja ítélőszék elé állítani a hatalommal való visszaélésért? Tényleg azt hiszi, hogy egy ilyen embernek, és a silány bandériumának joga van itt alkotmányozni? Soha nem gondol arra, hogy az önkény fölhatalmazza az áldozatokat arra, hogy minden önkénnyel rájuk kényszerített törvényt, rendeletet, intézményt megsemmisítsenek? Beleértve az alkotmányt is.

Csak azt kell megvárnunk, hogy azok, akik bosszúból az ostoba szocialisták ellen szavaztak, de belátják hibájukat, ki is merjék mondani azt.

Persze más kérdés, hogy a félholtukban is civakodó baloldaliak ki tudnak-e úgy három hónapon belül állítani öt-tíz olyan embert, akitől nem pirul pecsenyére az arcunk. Vagy legalább egyet. Mert különben belefulladunk ebbe a furcsa szagba.

 .