Ivánkám édes, elindultak a rakéták

Levizsgáztattam az autómat, de nem a forgalmit kaptam meg, hanem egy papírt, amit el kellett vinnem az okmányirodára, mert hogy ott majd új forgalmit kapok. De nem ám azért, mert széttéptem, levesbe ejtettem vagy tűzbe, hanem azért, mert betelt. Csak négy ablak volt rajta. De ne búslakodjak, mondta a szervizes, mert most majd hat ablak lesz rajta. Egyébként húsz is elférne, ha már nem villanyos kártyán rögzítik az adatokat, ahogy az praktikus lenne, de ők csak négyet tettek rá. A csere meg hatezer forint. Illetve, az okmányirodán aztán megtudom, hogy mégis inkább 6858, amiből a 858 a munkadíj, amit nem is sajnálok a kedves és szolgálatkész hölgytől. Szegénynek végig kell hallgatnia, hogy szidom a büdös bunkó államot, amelyik szerintem teljesen jogtalanul kényszerít arra, hogy vegyek egy hatezer forintos papírdarabot, hogy az állam képviselőjének mutogassam, ha kéri. Tényleg nem értem, mi kerül ebben ennyi pénzbe, és miért zsarolhatják ki belőlem azok, akik kevés ablakot tettek a papírjukra.

Útlevelem sincs, mert túl sokba kerül, amit szintén nem értek, hiszen alapvető emberi jogom, hogy bármikor bárhova utazhassak, és útlevél nélkül azt nem tehetem meg. Lehetséges-e az, hogy ha valaki szegény, azt megfosztják a jogaitól? (Mindig megígérem magamnak, hogy az ilyen kérdéseimet fölteszem az illetékes ombudsmannak, aztán persze elfelejtem.)

Na de az állami harácsolásban a csúcs a kéményseprő. Kötelesek vagyunk beengedni, ha kéményellenőrzésre jön évente egyszer. Megfeledkeztünk róla, hogy ez tavaly mennyibe került. Kata kétségbeesetten telefonál, hogy megjött, éppen úgy, mint egy éve, kért egy pohár vizet, odament a gázkészülékhez, odatartott valami kis kütyüt, aztán elkért ötezer forintot..

Nyilván hatósági ár. Nyilván a legszegényebbek is kötelesek fizetni, ezért aztán jó lenne, ha a forradalmi kormány forradalmasítaná a hatósági árakat is. A kéményseprő-harácsot például nyugodtan vegyük a fűtés költségéhez. Ha már a kormány nem tud mit kezdeni a gázárral, legalább ezt tegye reálissá. Mondjuk el tudok képzelni igazságos ötszáz forintot a kéményseprőnek, mert csakugyan kifáradt a lakásunkig. (A forgalmi engedélyért meg száz forintot. Feltéve, hogy én tettem tönkre.)

Az útlevelemről meg az államról jutott eszembe egy régi, rémisztő történet. Ja meg arról, hogy olvasom: “a fiatalokat polgári védelmi szolgálatra "soroznák be", akik pedig a veszélyeztetett területeken bűncselekményt követnek el, gyorsított eljárásban ítélnék el”.

Miután a hetvenes évek közepén, közhonvédi rendfokozatban leszereltem a hadseregből, nagyon aggódtam, hogy majd hívogatnak tartalékos szolgálatra, de ez sokáig elmaradt. Egyszercsak kaptam egy levelet, hogy fáradjak be a polgári védelemhez. Ott közölték velem, hogy valami politikai helyettesnek akarnak kiképezni. Kérdeztem persze, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Hogy újságíró vagyok. Boldogan jeleztem, hogy nem, nem vagyok, hanem újságkihordó, bár kétségtelen: katona koromban írtam két cikket. Az egyiket a Német Szövetségi Köztársaság haditengerészetéről, a másikat a föld-levegő rakétákról a Haditechnikai Szemlébe, mert abban az épületben voltam katona, ahol a lap készült, időm pedig volt bőven. De ezek inkább olyan ismertetések voltak. Vagyis, ha azt hiszik, hogy tudnak használni, akkor tévednek.

Nem baj, most már nincs más választásom, el kell mennem valami tanfolyamra. Kérdeztem, hogy mi a dolga az ilyen poltikai izének. Hát, hogy például én vezetem a rögtönítélő bíróságot. Mert ugye háború esetén tudom, mit kell tenni a fosztogatókkal... Mondtam, hogy tudom, de jó lenne, ha megkérdeznék, mi a véleményem a halálbüntetésről. Mi a véleményem? Ellenzem! Alá nem írnék halálos ítéletet!

Ebben maradtunk, de persze elmentem az oktatásra. Vagy hat órán keresztül magyarázták az egybeparancsolt tömegnek, hogy mi van akkor, ha atomtámadás éri Budapestet. Bámulatos dolgokat meséltek arról, hogy mi történik azokkal, akik le tudnak menekülni a metróba, hogyan éled meg a város fél óra múlva, és hogyan mennek az emberek a munkahelyükre egykettőre, és miképpen indul meg a termelés. Tudtam, hogy ez valami hatalmas kafkaság lesz, de nem gondoltam, hogy ennyi hülyeséget komoly emberek összehordhatnak. 

Szerencsére a végén egy alezredes föltettette azt a kérdést, hogy az elvtársak értik-e amit hallottak, mert ha nem, akkor lehet ám kérdezni.

Gondoltam, fölteszem a kezemet. Tessék!

- A legjobb tudásom szerint az atomrakéták négy perc alatt érik el Budapestet. Ha Caspar Weinberger az Amerikai Egyesült Államok hadügyminisztere a legjobb barátom, és rám telefonál, hogy Ivánkám édes, elindultak a rakéták, szaladj le a metróba, akkor se érem el a lejáratot, pedig ötszáz méterre lakom. Vagyis meg fogok halni. Akkor meg minek kell nekem ezeket a dolgokat megtanulnom?

Az alezredes rettentő komoly arccal elmagyarázta - de jelezte, hogy úgy ám, hogy értsük is meg ne is -, hogy ők fél évvel a támadás előtt tudják majd, ha jön a bomba. Nagy hatásszünet után megkérdezte, hogy elfogadom-e a választ.

Én meg rávágtam, hogy nem. Nagyon csóválta a fejét, de azt elértem, hogy soha többé nem hívtak.

 .