A sápítozás joga

Orbán Viktor elfogása (1988. június 16.)

Szólni kellene Orbán Viktornak, hogy ha kiáll a tömeg elé, ott van a mikrofon, a drága és nyilván világszínvonalú kihangosítás, és akkor is hallják a népek, amit mond, ha csöndesen beszél. Utoljára Pelczné Gáll Ildikótól hallottuk ugyanezt az ordítozást, ugyanonnan, amikor vekkeres határidős ügyletben voltak Gyurcsány elzavarásának ügyében. Teljesen érthetetlen és fölháborító, hogy egy meglett magyar férfi a Kossuth-tér közepén a népes hallgatóság előtt rikácsolva ordibál. 

Van az a közhelyes mondás, miszerint az kiabál, aki fél. Lehet ebben valami Orbánnál is, mert alighanem az az öngerjesztett önbizalom, amit magára kényszerít, nem táplálkozhat másból, mint abból, hogy van oka attól tartani, hogy esetleg korán - más oldalról nézve persze idejében - lelepleződik.Talán maga is csodálkozik azon, hogy ez még mindig nem történt meg.

Mekkora arc kell ahhoz, hogy valaki ki merészelje jelenteni, hogy ő fejezte be az ötvenhatos forradalmat, és az idei áprilisi választás egyenrangú azzal a világra szóló történelmi eseménnyel, amikor egy kis nép neki mert menni a kommunista diktatúrának és a világ legerősebb katonai hatalmának? Forradalomnak mer nevezni egy közönséges választást, és ez most már annyira megtetszett neki, hogy az agyát is behálózta a forradalmár szerep. Nem lepődnék meg, ha jövőre, március tizenötödikén meg az derülne ki, hogy negyvennyolcat is ő fejezte be. (Talán attól megkímél minket, hogy a Tanácsköztársaságra is kiterjessze utódlelki fönnhatóságát, mert azért az már csakugyan hülyén jönne ki.)

Mekkora arc kell ahhoz, hogy az az ember, aki nyolc évig ellenzékben megfeledkezett arról, hogy a kormányzáshoz nem csak az kell, hogy valaki hatalomra kerüljön, hanem például programok, tervek, az államfelépítés használható vázlata, egységes jövőkép, ésatöbbi, most fél évi taktikai semmittevés után egy évnyi türelmet kérjen a néptől? Ő, aki gyakorlatilag csak olyan döntéseket hozott, amelyekről egyetlen érintettel sem konzultált, miközben a nemzeti egyetértés rendszeréről hadovál hónapok óta. Ő, aki ha kell órák alatt képes törvényeket létrehozni, alkotmányt módosítani, ha a törvények vagy maga az alkotmány áll az egészpályás letámadás útjában. 

Mekkora arc kell ahhoz, hogy valaki ki merje jelenteni, hogy “megkaptuk a lehetőséget arra, hogy megnyissuk a magyarok új, igazságos évszázadát"? Mert ugye, szerinte a nemzet igent mondott arra, hogy az országban mindennek meg kell változnia: az alkotmánynak, a törvényeknek, a közéleti erkölcsöknek, a tabuknak, a parancsoknak, a céloknak, a viszonyoknak, az értékeknek, a médiának ... és még "a nemzettestvérek kitagadásának" is. És persze a szavait üdvrivalgás fogadta. 

Ezek az emberek valóban fölfogják, miket beszél a Vezér? Értik azt, hogy miután minden ellensúlyt kivett a hatalom útjából, mit jelent az, ha a minden eddigi demokratikus értékrendet semmibe vevő Orbán fogja meghatározni, hogy mi legyen az új értékrend? A politikai erkölcstelenség teljes fegyvertárát fölmutató Orbán mondja meg, mi legyen az erkölccsel? A közmédiumokat Kazahsztánból importált jogtechnikával megszálló Orbán mondja majd meg, hogy mi legyen a teljes médiarendszerrel? Hogy a “minden megváltoztatása” a demokrácia eltörlését jelenti? Ennek üdvrivalg a nép?

Meg egy ilyen mondatnak: “De mi, magyarok itt vagyunk, és ők is ott lesznek hamarosan, ahol lenniük kell". A tömeg nem veszi észre, hogy a mimagyar Orbán ugyanazt teszi, mint pár napja a parlamentben, amikor maga jelentett be egy letartóztatást? Majd pár nap múlva elfelejtette maga bejelenteni, hogy a bíróság nem ijedt meg a miniszterelnök nyilvánvaló nyomásának? Senkiben nem merül föl, hogy egy miniszterelnök még a parlament előtti lelkes tömeg előtt sem mondhat ki előre ítéletet a politikai ellenfeleiről? Az őknemmagyarokról. Nem vette észre senki, hogy Morvai Krisztina mosolygós szelleme átlebegett a tér fölött?

Ha a tömeg végiggondolná, mitől ordibál kappanhangon Orbán Viktor, alighanem fölrémlene, hogy kezd összeállni az ellenzéke. Van mitől félnie, mert úgy tűnik, akadnak még emberek, akik nem félnek tőle.

De még ennek fényében is szánalmas az a megjegyzése, miszerint most nem szabad a sápítozókra, a huhogókra és az örök bizonytalanokra hallgatni. “Akik kételkednek saját erőnkben és képességeinkben, azok akarva vagy akaratlanul a múlt védelmezőivé válnak”. “A magyarok azonban nem a múlt védelmezői, hanem a jövő emberei akarnak lenni”.

Néha, főleg a cseperedő diktatúrákban előfordul, hogy a múlt, minden szégyenletességével és nyomorúságával együtt élhetőbbnek látszik, mint a jövő. És van úgy, hogy a nemzettestvéri nemzetvezető, lelkileg már régen a sötétben jár, és mi, akik még látunk valami világosságot, vagy csak emlékszünk a fényre, nem értjük, hogy miért ordibál szegény a sötéttől megrettenve. Engedtessék meg ilyenkor a demokrácia maradéka: a sápítozás joga. Az se elegáns, de legalább nem olyan nevetséges, mint a rikácsoló handabandázás.

 .