Rémálomhatár

Történelmi fordulat következett be azon a napon, amikor a svájci frank elérte a 220 forintos rémálomhatárt: fideszes barátom fölhívott és elnézést kért. Azért, mert amikor a választások előtt vitatkoztunk, azt mondtam neki, hogy ha ez egy normális ország lenne, akkor hagynánk, hogy még egy-két évig a Bajnai-kormány kezelje a válságot, és amikor túl vagyunk rajta, akkor lehet választani. Ezt azért mondtam, mert meg voltam győződve arról, hogy Orbán tönkre fogja tenni azt a nyomorúságosan keveset is, ami azért maradhatott meg, mert egy szakértői kormány vitte az ügyeket. 

Barátom azt mondja, hogy elkezdi a vésztárgyalást a bankkal, mert nem bírja tovább, és csakugyan nem gondolta volna, hogy Orbán miatt lesz kénytelen megismerkedni a hajléktalanság lehetőségének fenyegető érzetével. Azt gondolta, hogy egy kétharmados többség stabilizálja a gazdaságot. Őt is meglepi, hogy a kétharmad miatt akkora arca lett Orbánnak, hogy talán már maga is elhiszi magáról... bár azt el se tudja képzelni, mit képzel magáról. De az is lehet, hogy az embereivel van baj.

Mondtam neki, hogy jó lenne, ha most nem kezdődne el az, amit már a Kádár-korszakból jól ismerünk: “Ha ezt tudná Orbán Viktor...” Tudja. Pontosan tudja, mit művel, miket beszél, és mik a következmények. Biztos van valami terve, de abban talán még maga sem tud kiigazodni. Félő, hogy a jövő héten, amikor majd az első száz napját értékeli, 230-ra ugrik a frankharács.

Ezen a héten, talán éppen fideszes barátom és a saját hajléktalansági rémviszonyaim miatt valahogy eszembe jutottak azok azok öregek, akiket gyerekkoromban a furán viselkedők között tartottam számon. Fukarságig takarékosak voltak - elsősorban magukkal -, szemükben a legnagyobb bűnnek a kölcsönkérés számított, minden luxust léha és felelőtlen dolognak tartottak. Ha amúgy, tulajdonképpen jól éltek, akkor sem tudtak igazából görcsök nélkül élvezni olyan dolgokat, amelyeket görcsökkel nem lehet élvezni. 

Például egyszer az anyámnak fölajánlották, hogy megveheti a lakását - társbérlővel. Valami hetvenötezerről volt szó a szocializmus idejének közepén, amit talán tíz évig kellett fizetni. Amikor a nagyapám meghallotta, azonnal autóba ült, följött vidékről és hozta a pénzt. Anyám órákon át magyarázta neki, hogy mekkora hülyeség lenne kifizetni, amikor ennél kedvezőbb kölcsön az egész világon nem létezik. Nem is fogadta el a pénzt, és a nagyapám meg is haragudott, mert rendkívül felelőtlennek találta anyámat.

Kérdeztem persze a nagyanyámat, hogy ők miért ilyenek. Azt mondta, hogy az ő anyja három gyerekkel maradt özvegyen, a nagyapámé héttel. És átéltek két háborút és egy nagy válságot. “Te nem tudod milyen az, amikor nincs mit enni. Van olyan nyomorúság, ami keménnyé teszi az embert.”

Aztán később megismerkedtem azzal az érzéssel, hogy milyen az, amikor majdnem nincs mit enni. Hosszú-hosszú éveken át éltem a nyomorúság határán. Minden hóvége azzal telt, hogy majdnem nem jutott valamire. De akkoriban mindig jött valami segítség. Például a nénikém Ausztriából vagy a bácsikám Németországból. Adtak száz Márkát, ha erre jártak. Valahogy mindig pont jókor érkeztek.

De ez a majdnem nyomorúság nem hagyott mély nyomot bennem. Talán csak azt, hogy például nem tanultam meg takarékoskodni, de egyáltalán nem, mert nem volt mikor és mivel megtanulni. Így aztán, amikor néha kicsit, néha nagyon jobban ment, akkor se maradt semmi. Egyrészt amióta emlékszem a szó szoros értelmében látástól vakulásig dolgozom, másrészt viszont nem vittem semmire. A szó polgári értelmében. Soha nem volt még új autóm. Nem mintha hiányozna, de azért ez jelez valamit a középpolgárok között. Könyvekre, lemezekre, kütyükre költöttem. De soha nem éreztem, hogy hiányozna valami. Mert alkalmazkodtam.

Aztán addig duruzsolt a jólét, amíg elfelejtettem a nagyapám értékrendjét: fölvettem kölcsönt. Megvolt rá a fedezet. Csak sajnos meg is van, mert nem lehet eladni. Közbejött a válság. Ennek ürügyén persze nyomorított rajtunk, aki csak tudott. Most meg már ott tartunk, hogy ha dolgozol, akkor se lehetsz biztos abban, hogy túléled a következő hónapot, mert egyszerűen becsapnak. De legalább volt valami remény. Hogy kimászunk ebből. Úgy nézett ki, hogy egyszercsak megint megindul minden. 

És akkor megkaptuk ezt a derék Orbán Viktort az elképesztő minőségű személyzetével. Akik nyolc évig azon mesterkedtek, hogy minél rosszabb legyen, mert akkor nekik nagyobb esélyük van a győzelemre. Aztán győztek, de azonnal ki is derült, hogy a nagy szervezkedésben elfelejtettek fölkészülni a kormányzásra. Illetve fölkészültek: arra, hogy mit kell megszállni és lerombolni. Be is jelentették előre. De azt nem mondták meg, hogy Orbán a választások előtt azért nem beszél a terveiről, azért nem ad gazdasági programot, azért nem vitatkozik az ellenfeleivel, mert a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit akar, és pláne hogyan. Most keresgélnek embereket a minisztériumokba főosztályvezetőnek! Most tervezgetik, hogy mi legyen az iskolákban. Mindenféle életpálya-modelleket ígérgetnek - pár év kell a kitaláláshoz -, orvosoknak, pedagógusoknak. Jellemző, hogy közben Hoffmann Rózsa olyanokat mond, hogy nem kell ám komolyan venni azt a törvényt, hogy kötelező az angolt tanítani, mert megváltoztatják. A törvényt. Életpálya-modellt ígér az, aki szerint nem kell komolyan venni a törvényt. Az a kormány, amelyik visszamenőleges hatállyal hoz törvényeket.

Bajnai az egész világ elismerését elnyerte. Nem beszélt sokat. Kényes, de nyilvánvaló volt  a stabilitás. Orbán és csapata folyamatosan egetverő marhaságokat beszél, az egész világ vagy rémülten nézi vagy röhög rajta. És nyilvánvaló lett az instabilitás. Száz nap alatt megint bebizonyította teljes alkalmatlanságát. Nem rosszindulattal mondom, csak tényként kell leszögezni: ez az ember járási párttitkárnak se lenne alkalmas, nemhogy országvezetőnek.

Mi meg majd megtanuljuk, milyen az, amikor viszik a lakást, és azt kell mondani a gyereknek, hogy nincs hol lakni, nincs hova menni és ma zsíros kenyeret kapsz, mint oly sok százezer gyerek ebben a nyomorult országban. Aztán talán olyanok leszünk, mint a nagyapáink. Biztos jó ez a “nekünk Mohács kell” duma, de jobb lett volna, ha török az átok.

 .