Pisszegések

A múlt hét végén Pápán jártam, mert meghívott a Petőfi Asztaltársaság. Az sok kedves ember. Nagyon jó volt. Ezt onnan tudom, hogy három órán át beszélgettünk, és nem vettem észre, hogy elment az idő. Örömmel látom - nem csak ott -, hogy egyre több baloldali és liberális ember érti meg: az a vereség, amit kaptunk, nem volt véletlen, nem volt az ördögtől való, hanem egy folyamat, a saját elhülyülésünk végeredménye. És mindaddig nem áll föl a baloldal, amíg egyenként, személyesen végig nem gondoljuk ezt a történetet, a saját szerepünket, és el nem jutunk annak tisztázásáig, hogy mi, személyesen mit akarunk. Kik vagyunk, és mi van a mi személyes baloldaliságunkban. Csak olyan emberek köthetnek szövetséget, akik legalább magukról tudják, hogy kicsodák és mit akarnak. El kell felejteni a hatalmat, a jelentős befolyás lehetőségét, mint ahogy azt is meg kell érteni, hogy tisztességes ember érdemben - a puszta létfenntartáson túl - nem kollaborálhat a jelenlegi hatalommal. Tisztességes ember nem működik együtt egy olyan diktatúrával, amelynek vezetői nyolc éven át mást se tettek, mint rombolták az országot, békétlenséget szítottak, a minél rosszabb annál jobb elve alapján. Majd volt pofájuk előállni a nemzeti együttműködéssel. Amit viszont úgy kezdtek, hogy elfoglaltak minden pozíciót. Nem a gazdaságiakat, mert az egy félfeudális fosztogatós alapú urambátyám-rendszerben szinte természetes, hanem minden olyan posztot, amelyik a hatalom ellenőrzésére, fékezésére találtatott ki. (Ha merném, azt mondanám a baloldalnak, hogy ne is induljon a választásokon. Hagyni kell, hogy minden pozíciót a Fidesz és két kis csodálópártja, a KDNP és a Jobbik foglaljon el. Aztán egyék meg egymást. A polgármesterek a kormányt és viszont. Egy kétharmados, áldemokratikus diktatúrában teljesen mindegy. Csak veszíthetnek a saját kapzsiságukon és arcátlanságukon.)

Szóval végig kellene gondolni mindent, személyesen. Nem vágyakozni kell, hanem építkezni. Hagyni kell Orbánt uralkodni, mert amíg végig nem játssza a játszmáját, nem szabadulunk meg tőle. Meg kell várni, amíg a saját híveit nem kezdi meg fölzabálni. Meg kell várni, amíg a saját hívei értik meg, hogy a nevükben mit cselekedett. Egyszer csak ráébrednek, hogy a demokrácia nyesegetése a szabadság végének kezdete. 

Addig a baloldalnak az a dolga, hogy egymás hátát védve álljunk ki az Európában szokásos minimális jogokért. Orbán arra jó, hogy a maga példáján érteti meg a polgári erőkkel, hogy a buta szocialistáknál azért mégiscsak van rosszabb: az ostoba fideszes. Meg a gonosz és sötét jobbikos. Orbán sírját nem a baloldal, hanem a tisztességes konzervatívok ássák majd meg. Aztán jöhet a nemzeti együttműködés. Vagy valami épeszű rend. Az is lehet, ahogy az a rothadás, ami Orbán után marad, jó táptalaja lesz egy új demokráciaának.

De vannak ennél is fontosabb dolgok.

Fura, de kommunikáltam egy békával. Egy varangyossal. Az ablakom alatt él, egy hete fedezték föl a gyerekek. A fiam egyik műanyag játéka alatt lakik. A gyerekek minden nap megnézték. Valahogy érezheti, hogy az emberek nem bántják, mert már el se menekül. Nem nyúltak hozzá, mert elmagyaráztam, hogy még a picike varangyost se jó fogdosni. Pedig még tulajdonképpen szép is. Kicsit olyan, mint egy szétfolyt drágakő. Rendkívül lapos, szinte minden alá befér. Oda is, ahol én már nem látok rést. 

Történt, hogy az egyik meleg, vihar utáni délutánon kimentem a kertbe az egyik napozóágyra olvasni. 

Ja, most kezdtem újraolvasni Ráth-Végh István összes könyveit, legelőször a Tarka históriákat. Csak azért említem, mert mintha valahogy mostanra elfelejtettük volna ezt a kiváló embert, aki olyan csodás derűvel számol be az emberi hülyeség világtörténetéről, jó vastag, de letehetetlen kötetekben, mintha a történelmünk csakugyan nem állna másból, mint csalásból, becsapásból, hiszékenyek önámításából. Talán azért, mert úgy is van. Mindezt úgy írja meg, olyan tudós pontossággal, mégis könnyedséggel, ahogy csak azok tudnak írni, akik mindent tudnak arról, amit írnak. (Nagyon megörültem, amikor a Facebookon valaki érte kiáltott, amikor a fideszesek hülyeségeiről volt szó.)

De a béka! 

Olvasgattam a kertben, és egyszercsak pisszegést hallok. Abban biztos voltam, hogy állatból jön, de lehetett volna rovar, kicsi emlős, bármi. Csak néztem, hogy hol lehet, de nem kerestem. Aztán megint. Akkor már figyeltem, hogy honnan jöhet, de nem álltam föl. És akkor megint. Nem brekegés volt, de rájöttem, hogy a béka. Fölemeltem a kisfiam műanyag játékát, és nem leltem alatta. Megnéztem minden rést, zugot, mindent fölemeltem, ami alá beférhetett, de nem volt sehol. Akkor megint pisszent. Megértettem, hogy a zsákban van.

Szegényke talán a vihartól rémülhetett meg, mert - amúgy kideríthetetlen, hogyan csinálta - fölmászott Kata virágföldes zsákjába. Bejutott, ott biztonságban is lehetett, de nyilván nem tudott kijönni, mert a műanyagról mindig visszacsúszott. Teljesen nyilvánvaló, hogy segítségért pisszegett. Amikor kinyitottam a zsákot, és utat engedtem neki, szépen, nyugodtan kimászott, aztán a fűbe ugrott. De nem menekült, nem bújt el előlem. Egy darabig velem maradt, aztán szépen, nyugodtan visszamászott a játék alá. Még egy órán át figyeltem: egyet sem pisszegett.

Nyilván képzelődöm, de ez akkor is jó. (Ráth-Végh István betenne a kicsi és jelentéktelen hülyék közé, de akkor is nekem pisszegett.)

 .