Macsóbuli

Akárhogy keresgélek magamban, egy csöppnyi jelet sem találok, aminek alapján azt lehetne mondani, hogy feminista lennék. Fura módon, látva az új hatalom most épülő adatbáziskormányát, mégis úgy önt el a szégyen, mintha valami hormonok hatnának: egy csomó dolmányosvarjúnak és pingvinnek öltöztetett, rendkívül komoly tekintetű férfit látok, a jövőnk letéteményeseit. Nehezen hihető, de csakugyan az történt, amit előre gondoltunk: Orbán meg merte tenni, hogy egyetlen nőt sem választott országvezető pozícióba.
A mostani európai kultúrában ez azt jelenti, hogy semmibe veszi a nőket, akik ugye mégiscsak legalább annyian vannak, mint a férfiak. Sőt, megkockáztatom: talán tőlük több szavazatot kapott a Fidesz, mint a férfiaktól. Orbán ezzel azt üzeni, hogy minden marad a régiben: a nők ne is számítsanak arra, hogy jobb elbánásban részesülnek, mint eddig, hiszen senki nem lesz, aki képviselné az érdekeiket. (Bár talán majd Semjén Zsolt imádkozik értük.) Nem az általános emberi jogokról van szó, hanem a nagyonis női érdekekről. Például el kellene jutni odáig, hogy négy év múlva ne fordulhasson elő, büntethető legyen az a disznóság, hogy egy nő ugyanazért a munkáért nyilvánvalóan jóval kevesebb jövedelemhez jut, mint egy férfi. Feltéve persze, hogy egyáltalán őt választják, ha férfi jelentkező, lehetséges jelölt is verseng a munkáért vagy a posztért. És ez csak egy példa. Az családon belüli erőszakról és száz más szégyenről még szó sem esett.
Persze európai kultúráról nehéz beszélni Magyarországon. Még a kormánynál is rémisztőbb képet mutat majd az a macsótöbbség, amit nemsokára a parlamenti széksorokban látunk. Kár értünk.