Átadós-átverős

Szólni kellene Szíjjártó Péternek, hogy a háborúnak vége, csapatai már nem állnak hadban, ő egy sikeres tábornok a hasbadumáló szátyár alakulatok élén, akinek már nincs más dolga, mint Őfelsége nevében átvenni az ostromlott ország kulcsait. Mivel a háború Európában zajlott, van itt egy olyan illemféle, hogy az átvevő tábornok leül az átadóval (egy lefokozott senki), összeírogatják, hogy mi van a pincékben, a ládákban, a hordókban. Nem mondom, peches dolog, de van egy olyan furaság az európai hadviselésben, hogy a győztes megörökli a vesztes minden szerződését, a titkosakat is. Ezekben többnyire olyan dolgok lapulnak, amelyek nem tartoznak másra, még a népre sem, mert az kifecsegné, ez pedig kiszolgáltatottá tenné az új hatalmat is, vele az egész nemzetet. Igen, a háromharmadot. Nem csak katonailag, hanem például a gazdaságban, hiszen mindenféle spekulánsok spionjai sündörögnek szerte a hazában. Aprócska adatokból ki tudják deríteni, hogy például mikor érdemes gyengíteni a pénzt, az árukészlet értékét, meg efféléket. Nem értek hozzá, de filmeken láttam, hogy ezek milyen mocskosak.
Persze lehet azt úgy is csinálni, hogy népgyűlést hívunk össze az ország háza elé, aztán odavezetjük az átadót - lehetőleg bilincsben, mert úgyis börtönbe kerül, ami ugyan kicsit ellentétes a genfi egyezményekkel, de Genf nem az EU része -, aztán ráordítunk, hogy nobozmeg itt a zemberek előtt add elő, amid van. De ez nem szokás, jobb kultúrákban. A nép kapjon elszámolást arról, ami rá tartozik, de nem kellene úgy tenni, mintha az átadó nem akarna semmit átadni. Csak azért, hogy aztán hivatkozni lehessen. Hogy nem adta át, amit nem akartunk átvenni tőle. Ez így túlságosan átlátszó, tehát nevetséges.
De talán az lenne a legjobb, ha lejátszanánk virtuálisan ezt az átadás-átvétel dolgot. Mert ugye az elég hülyén hangzik, hogy Navracsics tábornok bead majd egy törvényt, amit majd az új parlament fogad el, és ami alapján visszamenőleg kell átadni-átvenni, már az átadás-átvétel után. A mostani állapotra játszásiból fogadjuk el azt, hogy Oszkó hadifogoly közlegény félrevezeti az új nemzeti adatbáziskormányt, de úgy, hogy nem csak a szekrények, hanem a fiókok is tele lesznek csontvázakkal. Tudjuk, hogy ez nem igaz, de fogadjuk el előre, hogy ne kelljen végignézni azt színjátékot, ami itt hónapokig várható a Fidesztől. Inkább foglalkozzunk olyan, szintén PR-politizálós lufiügyekkel, mint a parlament létszámának csökkentése, vagy a házassági hűség. Azokban legalább úgy csinálhatunk, mintha érdemben vitatkoznánk. Tehát Oszkó hazudik, csal, az IMF meg az EU hülye. És akkor máris lehet átadni és átvenni.
Tudom, hogy nyolc évi harci kaffogás és vicsorgás után nehéz leállni, de lassan stílust kellene váltani. Például abba lehetne hagyni a fenyegetőzést, lazítani lehet az öklökön és a fogsorokon. Megvan a győzelem, kiütéssel. Nem kell megmondani a zembereknek, de nem lesz itt akkora nagy börtönjárás, mert más a hideg polgárháború, más a kettőshatalom és más a hatalom. A győztes is tudja, hogy egyszer vesztes lesz, és pontosan annyit és akkorát kaphat az új győztestől, mint amennyit most ad vagy vesz.
Annál is inkább, mert ez nagyon hamar bekövetkezhet. A becsapott zemberek néha meglepően hamar fölismerik, hogy hülyét csináltak belőlük. És isten óvja Szíjjártó urat azoktól a dorongos, kopaszkás hordáktól, amelyekkel majd nem lehet átadós-átvételeset játszani.

  

Gyásztánc

Úgy tűnik, a szocialisták nem kapnak időt a gyászmunkára, ami pedig fontos, egészségvédő dolog. Bár az is lehetséges, hogy annak is van fölszabadító ereje, ha már a toron azonnal mindenki mindenkinek nekiesik. Vannak hagyományai ennek a magyar családokban, hátha most is bejön. A kérdés persze az, hogy ez elfajul-e a síron táncolás önfeledt rítusáig. A táncrend már alakul.
Arról aligha lehet vita, hogy a szocialista párt népítéletet kapott, ezt jórészt meg is érdemelte. (Az ezzel kapcsolatos orbánkodásokkal nem érdemes törődni, hiszen nettó sületlenségeket beszél, amikor például azt állítja, hogy a mi hazánkról évek óta csak rossz hírek jelentek meg.)
Miközben nem vitathatjuk, hogy az MSZP döntő többségükben jószándékú és becsületes emberek közössége, aligha hihető el, hogy az egyik személyiségnek, csoportnak csak hibája, a másiknak csak erénye van, volt. Hosszasan lehet sorolni, hogy kik, hol, miben tévedtek, miért és mire alkalmatlanok. Aztán lehet legalább olyan hosszasan sorolni az igazságokat másokról. Tudom, hogy így szocializálódtunk, de ahhoz, hogy a szocialisták ne teljesen lepusztulva jöjjenek ki az elkerülhetetlennek látszó belharcokból, talán az lenne a legjobb, ha a megszólalók mindenekelőtt azt tárnák föl a közösség előtt, hogy ők, személy szerint miben hibáztak és miben vétkeztek.
Mert hiba lehet, ha mondjuk társadalmi viták nélkül kezd valaki reformokba, ám bűn az, ha valaki belülről, például lobbiérdekből akadályozza ezek végrehajtását.
A szocialista párt első és legelső sorban azért vesztett hatalmasat, mert a Bajnai-kormány eredményei nem tudták feledtetni például a BKV-típusú ügyeket, vagyis az elpofátlanodott korrupciót. Ennek az lett a vége, hogy a szocialista párt vállalhatatlan ügyeit az amúgy baloldali szavazók még a szavazófülke magányában sem tudták vállalni. A jelenségnek azonban története van, aminek csak egyik vége az, hogy a pártot ma bőszen oligarcházzák jobbról. A másik végén, vagy valahol út közben föl kellett volna tárni azt, amit amúgy még a kívülállók is tudtak vagy sejtettek. Például ebben biztosan megvan mindekinek a saját felelőssége. Talán itt lenne az ideje, hogy mindenki mondja el a saját őszödi beszédét, de úgy, hogy azt az egész ország hallja. Másképp nem lesz megtisztulás.
Természetesen az MSZP a következő négy évben jól ellehet megtisztulás nélkül is. Tulajdonképpen nincs is boldogabb állapot, mint félközép pártként bírálgatni egy diktatúrára és törvénycsűrcsavarásra hajlamos túlhatalmat. Másra nem nagyon számíthatunk. Itt van például az MSZP elképesztő bénasága miatt megválasztott szelektív moralista államelnök, aki megengedte magának azt, hogy az első forduló előtt vagy legalább után egy szót sem szólt a Kubatov-ügyről, és aki a második forduló után örvendezésében egy félmondattal sem jelezte, hogy tudatában van felelősségének: szúrós szemekkel figyel majd, és nem engedi még a törvényesnek látszó túlkapásokat sem.
Az MSZP különös felelőssége most az, hogy lesz-e a baloldalnak egy olyan magja, amelyikhez legalább igazodni lehet, vagy szétszórt szabadcsapatok harcolnak hol a hatalom, hogy egymás ellen, amíg a gyászt bizarr, kísértettáncos emlékké nem oldja a jótékony idő.

  

Eyjafjallajokull

Azon gondolkoztam, mi lenne, ha most, mondjuk százötven éve lennénk. Néha gondolok ilyesmire. Például akkor, amikor zenét hallgatok. Mert ugye, ha másfél évszázada élnék egy faluban, és az egy szerencsés, mondhatni, polgárosodott falu lenne, akkor minden vasárnap hallgathatnám a főtéren a tűzoltózenekart. Ezen kívül zenét még a templomban, valamint lakodalomban, esetleg a kocsmai cigánytól hallhatnék, és könnyen előfordulhatna, hogy soha életemben nem jutnék értékes zenei kultúrtermékhez. Ja, esetleg, ha például pásztor lennék, naphosszat tilinkózhatnék. Az a kedvenc hangszerem. Ezzel szemben ma gyakorlatilag folyamatosan zene szól mindenhonnan. Ha akarom, ha nem. A kilencven százaléka kultúrális szemétnek, vagy jóindulattal tömítőanyagnak nevezhető. Arra szolgál a harsogtatása, hogy ne legyen csönd. A kérdés az, hogy a zenehallgatás szempontjából megérte-e föltalálni a rádiót, a televíziót, a magnót, a lemezjátszót, az MP3-at. Szerintem igen. Azért az öt százalékért, amitől jobb lett az életem, mint százötven éve élt ősömnek.
De ez most csak arról jutott eszembe, hogy azon gondolkoztam, milyen hatással lett volna százötven éve a csakugyan teljesen kimondhatatlan nevű gleccser alatt lévő tűzhányó Európa és a világ életére. Izlandról annyit tudnánk, hogy van. A vulkán kitörésének híre vélhetően soha nem jutna el Magyarországig. Vagy ha igen, akkor hónapok múlva, és csak akkor, ha a hamufelhő vagyis a hamusár miatt éhínség keletkezne. Ha a felhő el is jutna Európa fölé, vélhetően észre se vennénk, leszámítva esetleg egy-két légkörméricskélő tudóst, netán csillagászt.
Ez azt mutatja, hogy a távközlés, a motoros közlekedés, majd a repülés föltalálásával, az embermozgató ipar kiépítésével valami olyasmit hoztunk létre, ami nélkül akár meg is lehetnénk, de nem vagyunk, viszont elképesztően sérülékenyek lettünk. Az már többször előfordult az emberiség történetében is, hogy vulkánkitörés miatt olyan felhő került az égre, amelyik túlságosan szűrte a fényt, és ezért nem érett be a termés bizonyos területeken. Na de olyan, hogy azért következzen be ínség, vagy attól való indokolt félelem, mert nem tudunk repülni, még nem. Mert ugye ha nem tudunk fölszállni a gépekkel, akkor nem tudunk embert szállítani, akik nem laknak szállodákban, nem járnak konferenciázni, nem mennek meccsekre, nem nézegetnek műemlékeket, nem esznek vendéglőkben, nem állnak tátott szájjal a Hortobágy peremén, és nem lehet őket Tokajba, borkóstolóra vinni. Leáll az áruforgalom. Az egyik állami számvevő máris figyelmeztetett, hogy ez a kicsi leállás is hatással lesz az államháztartásra. Vagyis létrehoztunk egy igen törékeny rendszert, aminek egyetlen pontját elég megütni, és összeomolhat az egész. Jó, hogy létrehoztuk? Jó, hogy emberek százezrei vannak ebben a pillanatban is a levegőben, mert valami különös kényszertől hajtva folyamatosan mennek valahova? Nyilvánvaló, hogy ennek a jövésmenésnek a kilencvenöt százaléka teljesen fölösleges? Megérte, azért az öt százalékért, meg a többi utazás örömeiért? Persze, hogy megérte.
Csak ugye, mi van akkor, ha a vulkán nem hagyja abba a gonosz pöfögést? Imádkozhatunk. Csak az a baj, hogy százötven év alatt azt is elfelejtettük, hogyan kell.

 (Klubrádió, Hetes Stúdió)

 

Mi fog menni?

"Ebben az esztendőben nem fog menni, ez teljesen nyilvánvaló, de az az eltökélt szándékunk, elképzelésünk, hogy négy esztendő múltán, a ciklus végére a magyar vállalkozók átlagos adóterhelése a közép-európai versenytársak átlagához igazodjon. Hat esztendő alatt pedig a munkavállalók adóterhelését is szeretnénk erre a szintre szorítani" - mondta Kövér László egy  lakossági fórumon.
Hogyan lehetséges az, hogy egy párt, és különösen annak vezetője Orbán Viktor éveken át minden fórumon azt hangoztatja, hogy hatalomra kerülése esetén azonnali adócsökkentést vezet be, sőt esküszik arra, hogy a válságot is ezzel lehet a legjobban kezelni, majd a hatalom kapujában egyszercsak kiderül, hogy hazudott? Esze ágában nem volt adót csökkenteni, sőt eljövendő nemzeti adatbáziskormányának annyira nincs elképzelése arról, hogy mit is kellene tenni az ország gazdaságának fölemelése érdekében, hogy az ő Kövér Lászlójával még azt se meri mondatni, hogy mondjuk két év múlva lesz valami préseresztés. És mire ígérgetnek hat év múlva adócsökkentést a munkavállalóknak, amikor négy évre kaptak hatalmat? Hogyan változott meg a Fidesz gazdaságélénkítő világverseny-terve, amikor a Vezér a válság kellős közepén még arról orbánkodott, hogy az adócsökkentés ellentételezésére való rákérdezés egy magyar betegség? Valaki megmondta neki, amit egy alapfokú háziasszonyi tanfolyamon is oktatnak: valamit csak valamiből lehet? És mit szólnak ehhez a Fideszre éppen az adócsökkentés reményében oly nagy számban szavazó vállalkozók és munkavállalók? Itt nem arról van szó, hogy valami olyasmit nem tart be a Fidesz, amit nem ígért, csak sejtetett. Éppen ellenkezőleg: gyakorlatilag ez volt hosszú időn át az egyetlen megfogható ígérete. Mi derül ki a jövő héten? Rendteremtés tíz-, egészségügy rendbetétele húsz év múlva? Nem kellene mindjárt hétfőn lemenni az új frakcióval Őszödre, és mondani egy jó nagy, őszinte beszédet?
"Kérdés, milyen széles nemzeti egység tud felsorakozni az országépítő, újjáépítő munka köré, s mennyi ideig tart ki a nehézségek közepette" - mondta még Kövér László a második fordulóra utalva.
Kérdés, csakugyan. Mert előbb-utóbb még a vallásosan fideszesek is fölteszik ezeket a kérdéseket. Hogy "fog-e menni". De mi? Meddig?

  

Fény, remény

Remélem, a Jobbik kémei ott sündörögtek az Élet Menete környékén, mert ha látták, amit én, akkor jelenthetik Vona Gábornak, hogy baj van: többen voltak, mint a gárdisták!

Csakugyan csodaféle történt. Sokan azt gondoltuk, hogy azért kell most mindenképpen elmenni, mert a mostani közhangulatban, amikor hónapok óta tapintható a félelem, kilátszik a rejtőzködés, nem lehet, hogy csak néhány száz ember tegyen tanúbizonyságot arról, hogy ami itt folyik, az megengedhetetlen, égbekiáltó. Nem lehet, hogy újraéledjen a sátánpete, és ha semmi mással nem tudunk tenni a lealjasulás ellen, menjünk, fáklyával, hogy legalább a fénytől elriadjanak a legsötétebb erők.

Akkora fény lett, hogy nem is hittük el. A rakparton a fiammal fölmentünk a sétányra, hogy megnézzük: csakugyan jól érezzük-e, hogy a menet elejét se és a végét se látni.

És persze fürkésztük az embereket, a menetelőket. Föltűnő volt, hogy a többség nem idős zsidó, szintén idősödő gyerekeik és az unokáik karján, és sokan, nagyon sokan jöttek el a tízen- és a huszonévesek közül. És voltak ott szép számmal cigányok is.

(Mielőtt bárki belém kötne, hogy honnan ismerem föl a zsidókat: annak, hogy a szocializmusban is munkálkodott az antiszemitizmus, biztos jele volt, hogy dacára keresztény-középosztálybeli származásomnak, megtanultam fölismerni a zsidókat. Ezt én megrontásként könyveltem el. Remélem, a mai gyerekek is ezt érzik majd pár év múlva.)

Jó dolog, ha egy halálmenetre emlékező, antifasiszta demonstrációvá terebélyesedő Élet Menetén minden demokratikus párt képviselteti magát, fontos politikusokkal.  Jó dolog, hogy azt remélhettük: Bajnai Gordonon kívül Sólyom László és Orbán Viktor csak azért nincs jelen, mert Lengyelországba szólította őket a szomorú kötelesség.

Jó dolog, hogy van remény, még akkor is, ha sajnálhatjuk, hogy ez a sokezer ember nem gárdaavatások idején vonult ugyanígy. De talán még nem késő, talán még idejében ébredtünk.

 

Meg ilyenek

Nagy a bánat a baloldaliak és a liberálisok között. Ha zeneszerző lennék, most akkora keservest tudnék írni, hogy magam is zokognék, ha hallgatnám.
Vagy röhögnék. Kínomban.
Pedig csak az történt, hogy Magyarországon beállítódott az a rend, amit mindigis érzékeltem, tudtam: az emberek többsége válogatás nélküli, de inkább kicsit jobboldali demagógiafaló, olyan 15-20 százalék náci vagy nyilaskás hajlamú, a maradék meg baloldali és liberális. Én ezeket találtam eddig a legértelmesebb, legérzékenyebb embereknek, de aztán az utóbbi években bebizonyosodott, hogy bolondok. Külön-külön talán nem, csak együtt. Amikor már látszott a baj, amikor már két hatalom is megüzente, hogy korlátozott demokráciát vezet be, vagy annak maradékát is eltörli, akkor sem tudtak összeállni. Az, hogy a buta demagógiafogyasztók és a fába szorult ádázkodók nem veszik észre a veszedelmet, természetes. Na de az okosok? A magyar nép szellemi elöljárói!?
Mert azért az ész az kicsit balra van ám, és a szabadok között. Az a tragédia, hogy ha máshova jut is, titokban van, röstelkedik, vagy mi lehet. (Ma hallottam a csodás Konrád Györgytől: "Ami a diktatúrában az erőszak, az a demokráciában a korrupció". Ezt tessék megjegyezni. Baloldalon is. Főleg.)
Nem mintha sokat segített volna, ha abbahagyjuk az egymás elleni partizánháborút, áskálódást, ha elzavarjuk magunk közük a hatalommal visszaélő korrupt gazembereket, de legalább állva haltunk volna meg.
Egy demokrata életében paradicsomi viszonyok jönnek. Egy demokrata számára nincs inspirálóbb állapot, mint egy diktatúra nyomásában, ráadásul morcos gyilkososdit játszók fenyegetettsége mellett azon dolgozni, hogy valami emberségre vegye rá a diktatúra embereit, hogy a legelesettebbekkel megértesse, hogy csak akkor jutnak el valahova, ha elindulnak, hogy a zavarosfejűeknek legalább valami támpontot adjon a megtisztulás elkezdéséhez. Meg ilyenek. A mindenáron megszerzett túlhatalom akkor is diktatúra, ha megengedi magának az előzékenységet és a türelmet.
Egy demokrata számára nincs, nem lehet paradicsomibb állapot, mint amikor egy diktátor hajlamú örökös izé a "világra" való tekintettel kénytelen betartani a demokrácia minimumát, de közben egy olyan rendszerre épít, amelyiknek az alapja egymás megfigyelése, egymás lajstromozása, a besúgók, a bosszúból és irigységből jelentgetők hada. Ahol a másik oldalon, a komcsinak, nyuggernek, panelprolinak bélyegzettek, és az állandóan szégyenítéssel fenyegetettek állnak.
A demokratának össze kell állni más demokratákkal, akik meg tudják szervezni, hogy legalább jegyzőkönyvbe kerüljenek a kirekesztések, a büntetések, a packázások, minden, ami nyilvánvalóan politikai retorzió és a másként gondolkodásért való sanyargatás. Hogy legalább nyom legyen a diktatúra szolgáiról, besúgóiról, hatalommal visszaélő hivatalnokairól, tisztségviselőiről és önkéntes szolgáiról. Hogy ne csak a diktatúra bukása után, hanem már országlása idején is az egész világ tudja, mi folyik a demokrata hazájában.
Meg kell találni azokat, akik a hatalom rendszerében dolgoznak, de van lelkiismeretük, becsületük. Rá kell bírni őket az együttműködésre, illegalitásban. Mert ott, ahol túlhatalom van, azzal valaki mindig visszaél, így aztán minden eshetőségre az a legjobb, ha alámerülünk.
Ha ráadásul a demokrata olyan helyzetben találja magát, hogy nem működhet a parlament, nincs ellenzék, és ezáltal a sajtóra marad az is, ami a parlament dolga lenne, a demokrata meg véletlenül újságíró, akkor mit kívánhat még az élettől.
Annál a lehetőségnél, ami egy hét múlva vár ránk, csak a Kádár-rendszer volt rosszabb. De akkor még féltem. Most meg már nem.
És a másik nagy különbség nem az, hogy elmenekülhetek - bár nekem nincs hova -, hanem az, hogy akkor sajtó se nagyon volt, most meg már van internet, ahonnan éjjel nappal lehet csókoltatni a diktátort. Neki hosszú távon nincs esélye. Elég időt kap arra, hogy betörje, megnyomorítsa azokat, akiket nem szeret, akik nem szeretnék, hogy ő szeresse őket, de ha nem vigyáz, ha hagyja elszabadulni hívei ostoba és aljas természetét, akkor a saját tisztességes hívei fordulnak ellene. Bármilyen meglepő, minden diktátornak vannak tisztességes hívei. Megbolondulnak, de aztán látva a förmedvényeket, fölébrednek.
Van még egy hatalmas előnye annak, ha a demokrata írogat: mindig abban a tudatban élhet, hogy végül minden hatalomról ő mondja ki a végső ítéletet. Ez nem olyan mámorító érzés, mint maga a hatalom, de nem rossz.
Az ember, aki most a hatalom kapujában áll, egy dolgot biztosan tud: azt elvehetik tőle. Megérezte ennek minden rettenetes keserűségét. Van annyi esze, hogy tudja: ha jó királyként akar a történelemkönyvekbe kerülni, cselekedeteivel el kell feledtetnie azt a pusztítást, amit a hatalomból való kirekesztettségének bánatában majdnem egy évtizeden át művelt. Már tudja, hogy a hiúságon kívül semmiféle alappal nem bíró hatalomba legkönnyebben az ostobák emelnek bárkit, ám az ostobák lassan megokosodnak. A magukhoz való eszük jön meg, nem jobb emberek lesznek. Előbb-utóbb mindenkiben fölmerül a gyanú, hogy aki körömszakadtáig küzd a túlhatalomért, annak túl nehéz lesz a hatalma is.
Ha a kesergést abbahagynánk, zavartalanul, önfeledten figyelhetnénk azt a szinte össznépi fölhatalmazásos szerencsétlenkedést, ami most kezdődik a parlamentben. Koronázástól lombhullásig. Vegyünk magunkhoz ropit, mogyorót, sört vagy bambit, és önfeledten figyeljük a műsort. Ha csöngetnek, ne nyissunk ajtót. Ha nagyon kellünk, majd betörik. Vagy nem is kell, mert a szomszéd elsutyorogja Kubatovnak, hova dugtuk a kulcsot.

A látnok hatalma

Volt valami otrombaság-érzetem, amikor megtudtam, hogy Sólyom László a költészet napját jelölte ki a választás első fordulójára. Akkor eszembe jutott: az lenne jó, ha egy olyan idézetversenyt rendeznénk, amelyik arról szól, hogy József Attila látnokmérnökként hányszor írja le a jelenlegi közállapotokat. Persze - mint annyi mást - ezt sem szerveztem meg. Ma már nem is bánom, mert lehet, hogy erőtlenebb lett volna, mint az, ami történt: a Kubatov-botrány kirobbanása után néhány órával olyan József Attila reneszánsz következett be, amit költészetének szerelmesei soha nem merhettek remélni. Az internetes közösségi portálok megteltek például a Levegőt! című verssel. (A facebookos Orbán oldalról ki is tiltották.) Mi is a címlapunkra tettük. A legádázabb kampánycsend-fürkész se kifogásolhatta, hiszen nevetséges lenne a költészet napján betiltani József Attila bármelyik versét.
A Levegőt! lélekmérnöki pontossággal írja le azt az állapotot, amikor egy olyan párt készül a hatalomba, amelyik néhány hét múlva adatbázis kormányt alakít. Akinek a lelkébe férkőzik, annak kiegyenesíti a gerincét is. Ha a fideszesek idejében megtanulták volna, maguk közül vetnék ki azokat, akik lajstromozni merészeltek embereket. (Ha ma élne József Attila, akkor vélhetően komcsi nyugger panelproli lenne a fideszes adatbázisokban.)
Elvártam volna Sólyom Lászlótól, hogy ha már a költészet napjára tette a választást, ha már nem mert idejében érdemben nyilatkozni a választás előtt arról a morális förtelemről, ami az országgal történik, legalább mondjon el egy József Attila verset. Esetleg sajtótájékoztatón. Talán éppen a Levegőt! címűt. Beírta volna magát az irodalomtörténetbe is.

   

Ha

Amennyiben igaz, hogy az interneten napvilágra került hangfelvételen Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója mondja azt részletesen, hogy a Fidesz minden magyar választó pártpreferenciájával tisztában van, név szerint ismerik többek között "azokat a komcsikat, akik nem a Fideszt támogatják", akkor Orbán Viktornak legkésőbb szombat délelőtt egy sajtótájékoztatón be kell jelenteni lemondását és a politikából való távozását.
Mit is beszél Kubatov: "A pécsi választásoknál mind a 36 500 embert személyesen ismertük. Tehát aki ott volt azt személyesen ismertük. Mindegyikről tudtuk, hogy hogy hívják, hány esztendős, milyen erős támogatónk, mi a telefonszáma, mi a mobilszáma, mi az e-mail címe.  És szerintem ezt nem is lehet másképp csinálni. A pécsi kampányunkban, ha csak a fele anyagunk van kint, akkor is megnyertük volna a választást. Mi a Bánki Erikkel a legnyugodtabban ültünk. A Bánki Erik azt mondta, Gábor 38 ezer szavazatunk lesz. 36 500 lett. (…) Pontosan meg tudtuk mondani, hányan mentek el szavazni. Automatahívásokkal 22 ezer embert el tudtunk érni két órán belül bármi is történik a kampányban. Ha a Páva Zsoltról azt mondják, hogy egy gyerekgyilkos volt, akkor te a szavazóbázisod kétharmadát el tudod érni, és azt tudod mondani, hogy Páva Zsolt a legtisztességesebb ember.
Ráadásul ismertünk 15 ezer olyan embert a városban - ennyi szavazatot kaptak a többiek, ennyien utasították el Páva Zsoltot. Azt állítom, név szerint ismertünk minden olyan embert, aki elment szavazni és nem Páva Zsoltra szavazott. Meg tudom mondani most a városban, hogy kik azok a komcsik, akik egyébként elmennek szavazni és nem a Pávát vagy a Fideszt támogatják".
Ha ez igaz, nem csak azért kell Orbán Viktornak lemondania, mert rólunk, "komcsikról" gyűjtetett törvénytelenül, egy európai demokráciában teljességgel megengedhetetlen módon adatokat, hanem azért is felelnie kell, hogy a sajátjairól is. Az ilyen ember sokkal veszedelmesebb egy társadalomra, mint az, amelyik egy választási kampányban hazudik. De ha külföldi példát akarunk, akkor Nixon elnök ennél kisebb bűnért kényszerült távozásra az Egyesült Államok elnöki székéből.
Az ilyen ember gátlástalanul építi a totális hatalmat, ellenfeleit zsarolhatja, szolgáit büntetheti.  Az adatbázis bármikor, bármilyen adatbázissal összeköthető, így aztán a "komcsik" hamar kerülhetnek a közszférából az utcára, vagy éppen különféle pénzügyi és egyéb vizsgálatok alá. Könnyen veszíthetnek pályázatokon, éppúgy, ahogy a "zembereik" könnyebben nyerhetnek. Ha valakik mocskos módszerekre hajlamosak, miért ne folytatnák a hatalomban?
Az ilyen embert még a saját ügyészei se menthetik meg: bírák elé kell vinni a teljes vezérkarával együtt. A rendőrségnek - ha van elég ok a gyanúra, márpedig a Fidesz eddig nem tagadta, hogy Kubatov beszél - már tegnap, a szöveg nyilvánosságra kerülése után egy órával le kellett volna foglalnia a Fidesz összes irodáját, számítógépét, és le kellett volna tartóztatnia legalább Kubatov Gábort.
Ha ez igaz, ha a hangfelvétel valódi, és Orbán Viktor mégsem mond le legalább hajdan volt államférfiúi mivoltára emlékeztetve -, ha mégis megnyeri a választásokat, ne nagyon költözzön be a Miniszterelnöki Hivatalba. Csúf dolog szíjon vezettetve kipucolódni onnan.

  

Átok

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész országot megrázta Daróczi Dávid halála. Szinte biztos, hogy nem csak azért érezzük így, mert valaha együtt dolgoztunk vele, a közvetlen közelünkben lett újságíró.

Büszke, egyenes derekú cigányember volt, szerethető méltósággal. Ezért van okuk sírni a magyar cigányoknak: ő volt a legtisztább bizonyíték arra, hogy tehetséggel, elképesztő szorgalommal, tudásvággyal, jóakaratú környezetben nem lehet útját állni senkinek.

Szerettei azt kérték, hogy ne gyártsunk teóriákat arról, hogy miért kellett meghalnia. Butaság is lenne, meg tisztességtelen is, hiszen, ha ő nem üzent, nem adott magyarázatot - ezt egy búcsúlevélben megtehette volna -, akkor merjük föltételezni azt, hogy ez a boldognak és kiegyensúlyozottnak látszó ember, aki soha semmit nem tett véletlenül, aki pontosan tudta, hogy mi a szerepe, és azt is, hogy mi az üzenet jelentősége egy társadalomban, visszavonhatatlan tettével is üzent.

Hogy Daróczi Dávid mennyire fontos volt ebben az országban, az - ha addig nem is gondoltuk végig, mert miért tettük volna - azonnal kiderült a pártok, a társadalmi szervezetek, a politikusok reakcióiból. Az érte, az emlékére gyújtott gyertyák és a siratók számából. Abból, hogy olyanok siratták, akik sose találkoztak vele, akik nem szerethették, mint mi, akik pontosan tudjuk, mit szerettünk benne.

A jegyzőkönyv kedvért azonban meg kell emlékeznünk arról is, hogy még ki sem hűlt Daróczi Dávid teste, a kurucinfón, a Jobbik hivatalos médiapartnerének oldalán már a következő szöveg jelent meg: „1 cigóval kevesebb! Feldobta a prakkert daróczi dávid a HAZAÁRULÓK cinkosa!” Néhány órával később már a követésére szólították föl a cigányokat. Vagyis: akasszák föl magukat, tömegesen.

Ha valaki nem érti, hogy mi lehet ma egy cigány ember lelkében, miféle gyűlöletet kell lélekben túlélni annak, aki soha egy percre nem feledkezhet meg arról, hogy honnan jött, az most láthatja. Olyan emberek között élünk, akik istenfélőnek mutatják magukat, de önfeledten örvendeznek egy ember halálán. Folyamatosan, még a legborzalmasabb alkalmat is kihasználják arra, hogy virtuális gyilkosságokat kövessenek el.

Megátkoztam a kurucinfo szerkesztőit, munkatársait, és mindenkit, aki együttműködik velük. Úgy haljanak meg, ahogy Daró! És ezt komolyan gondolom, erősen kívánom. És most sajnálom igazán, hogy nem vagyok cigány, mert akkor hinném is, hogy fog az átkom.

Önvizsgálatot is tartottam: ezt nem csak dühömben gondoltam így. Azóta eltelt egy nap, és nem csillapodik haragom. Sőt, még növekedett is, amióta elolvastam a nácik hozzászólásait is az interneten. Nem ajánlom értelmes embernek. Megfagy az ember szíve: valóban gyilkos indulatokat keltenek ezek a nyomorultak.

Mindig azt hisszük, hogy van határ. De nincs. Valaha azt hittük, hogy az ember aljasulását a nyilvánosság némiképp visszafogja. Hogy van egy pont, ahol a demokráciának nevezett rend illemtana azt parancsolja, hogy eddig és ne tovább. Erre kitaláltunk egy eszközt, az internetet, amivel előbb találtuk meg a visszaélés lehetőségét, mint azt, hogy miképpen tehetné teljesebbé a demokráciát.

És elfogadjuk a legeszementebb képletet: úgy teszünk, mintha a névtelen mocskolódás és uszítás a szólásszabadság része lenne. Úgy teszünk, mintha nem lennének eszközeink az nyíltan uszító vagy éppen halottgyalázó gyilkoskodás megfékezésére. Sőt úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy kik ezek az emberek, mintha valami álarcosbálosdit játszanánk, ahol nem illik fölismerni azt, aki takart arccal áll előttünk. A szemünk láttára épül össze sereggé a náci horda az interneten és más médiumokban.

A legszörnyűbb ebben a tehetetlenség. Az, hogy pontosan tudjuk, hiába fordulnánk rendőrséghez, ügyészséghez, bírósághoz, mert nem csak egyenként vagyunk tehetetlenek, hanem együtt is, és ez a történelemben eléggé szokatlan állapot méltán kelt félelmet. Daróczi Dávid meggyalázásakor még üveg se tört, így aztán a rendőrség még rongálás dolgában se kezdene nyomozásba, mint legutóbb, amikor egy lakásban ünneplő zsidókra támadtak kövekkel. Ez bizony a Magyar Köztársaság szégyene. Nincs mentség.

A tehetetlenség szüli az átkomat, és mivel a tehetetlenség érzete nemhogy csökkenne, csökkenhetne, ha a törvényben, a rendben találhatnék biztonságot és bizonyosságot, egyre tehetetlenebb és egyre dühösebb leszek. Bénító düh ez. Volt már ilyen a történelmünkben. Egy költő szinte egy évtizeddel a halála előtt azt írta, hogy „járkálj csak halálraítélt”. Aztán versben imádkozott, ameddig csak élhetett, amíg tarkón nem lőtték.

Mielőtt valaki azt mondaná erre, hogy de hiszen ez Európa, itt tarkónlövésről aztán nem lehet szó, az emlékezzen a sorozatgyilkosságokra. Emlékezzen arra, hogy az ötéves Csorba Robika legyilkolása után is ott volt az interneten az az égbekiáltó mondat, hogy nem kár érte: kis cigóból lesz a nagy cigó.

Legyen az az utolsó örömük, hogy a nagy cigóból nem lesz már öreg cigó. Daróczi Dávidot meg majd mi cipeljük a lelkünkben, ameddig marad még lélek bennünk ebben a nyomorult országban.