Sorskeserítők

A barátom a rendszerváltás utáni hosszú-hosszú évek alatt valahogy a becsavarodás határáig jutott az ügynök-ügyek dolgában. Mindent összeszed, amit az egykori háromperhármasokról tudni lehet, valóságos történésszé képezte ki magát, folyamatosan beszámol legújabb ismereteiről és koncepcióiról.

Hiába mondom neki, hogy rossz, veszedelmes az alapállása: ő ugyanis utólagos üldözési mániában szenved. Mert meglepő módon a szocializmus idején egy csöppet sem foglalta le az a kérdés, hogy megfigyelnek-e minket, avagy sem. Pedig akkoriban divat volt a "tudom ám, hogy megfigyelnek, de leszarom"-állapot. Állítólag mindig kattogott a telefon, szinte minden értelmiségi lakásban, például. Hogy mennyire komoly volt a megfigyeltségi tudat, arra jellemző, hogy időnként bele is mondtuk a telefonkagylóba, hogy tudjuk ám. Ha valaki valóban fél, akkor meg meri-e ezt tenni?
Az én barátomon annak idején soha nem láttam, hogy ilyesmi miatt aggódott volna. Hanem a rendszerváltás után elkezdett pirkadni valami az elméjében, és hirtelen rájött, hogy őt - minket - megfigyeltek. Mégpedig úgy, hogy beépülő emberek barátkoztak velünk. És, hogy én kire gyanakszom. Mondjam meg.
És hogy én miért nem megyek el a hivatalba és miért nem kérem ki az aktáimat. Mondtam neki, hogy azért nem, mert nem akarom tudni. Teljesen egyetértek azokkal, akik akarják tudni, de én meg nem. (Van ebben ellentmondás, tudom.) Mégpedig azért nem, mert ha megtudom, az is lehet, hogy meggyűlölöm azt a barátomat, aki jelentett rólam, és akkor a mi kettőnk életében mégiscsak a szocialista izé győzött. A csigapuha diktatúra. A rendszerváltáson átnyúló nyálcsápjával tönkrecsócsált egy barátságot.
Erre azt mondta, hogy én hülye vagyok, mert ha nem tudom, akkor is győzött, hiszen egy embert rongyemberré tett. Vétett ellenem, nem volt a barátom.
Igenám, de amíg én ezt nem tudom, addig hiába próbálkozott, egy félbarátság mégiscsak maradt nekem. Arról nem is beszélve, hogy úgyis megbocsátanék. Egyszerűen azért, mert egészen kivételes minősített eseteket leszámítva a besúgók döntő többsége zsarolható állapotban volt. Ismertem olyat, akit a gyerekével zsaroltak, ismertem olyat, aki homoszexualitása miatt került satuba, és olyat is, aki egyszerűen csak gyáva volt. És mivel én is gyáva vagyok, és nem tudom, mit tettem volna, ha megszorítanak, nem ítélkezhetek azok fölött, akik elegendő okkal féltek egy félelmetes hatalomtól. Ahhoz, hogy valakiről megállapíthassuk, hogy aljas indokból - tehát pénzért vagy hatalomért, karrierért jelentett, esetleg valóságos, köztörvényes bűn miatt zsarolték - legalábbis rendes igazságügyi vizsgálatra lenne szükség. Mivel erre sem nekem, sem másnak nincs lehetősége, a politikai hatalom pedig szemmel láthatóan nem hajlandó sem a feltárásra, sem az emberséges vizsgálatra, én a magam részéről inkább megbocsátok. Mert ilyen súlyos ügyekben a védekezés jogának, a bűn súlyosság-elbírálásának intézményes joga nélkül nagyobb bűnt követhetünk el, mint az üldözött bűn.
Ha a többpártállam nem akarja ezt a dolgot demokráciához méltó módon intézni - már pedig nem akarja -, és a védekezés jogát végképp nem adja meg, akkor hagyjuk a francba az egészet. Én nem akarok egyik bűnbugyorból a másikba esni.
De hogy én hülye vagyok, ne törődjek én azzal, mit akarnak az ügynökbújtató pártok, mi csak a saját környezetünkkel törődjünk, és szerintem ki volt a besúgó.
- Te.
Na ezen nagyon megijedt. Kerekre nyitotta a szemét.
- Emlékszel, amikor 1971-ben Balatonlellén letartóztattak minket? És nálad Jugoszláviából behozott marihuánát találtak? Két nappal később engedtek ki, mint engem.
- De nem!
- Jó. És amikor két év múlva Balassagyarmaton valami nő miatt tévedésből egy rendőr orrát törted el? Úgy volt hogy kizárnak az egyetemről. És mégse zártak ki.
- Te hülye vagy.
- Csak azért mondtam ezeket, mert minden barátunk életében találhatunk ilyeneket. És láthatod, magadon érezheted, hogy ez milyen igazságtalan.
- Akkor se hiszem el, hogy téged ez nem érdekel.
Mondtam neki, hogy nagyon örülök, ha megtudjuk, mi van a mágnesszalagokon, mert ez jár a népnek. De csak akkor, ha minden leleplezett megkapja a tisztességes eljárás, a védekezés, a magyarázkodás jogát.
Egyébként meg mindig sokkal jobban érdekeltek azok, akik az iskolákban a tanároknak árulkodtak, a munkahelyeken meg a főnököknek. Ezek aztán biztosan nem menthetők semmivel.
Nézz magad köré. Cseverésznek, tréfálkoznak, zizegnek, szinte egész nap együtt élnek velünk, mintha csak egy csapatba tartoznánk, aztán elmesélik valamelyik főnöknek, hogy mi mindent hallottak. Apró kis előnyökért vagy egyszerű hajláskényszerből, gyerekes hatalmi vágyból sugdosnak.
Ezek az emberek éppen olyan veszedelmes sorskeserítők, mint az állami besúgók.
És ha már erre rákaptak, egy lépés se kell: amikor a még a főnöknél is jóságosabb állam kéri majd őket szívességre, önként, boldogan jelentsenek. Azt árulják majd ki először, akinek most sugdosnak. Akkor már élesben, pénzért, igazi hatalomért. Hangulatilag most ágyaznak nekik, bár ezt valamiért választási kampánynak hívják.
A barátom erre végre azt mondta, hogy van valami igazságom. Résen lesz. Csak nehogy belehulljon.

(Fönt Wanda Boldogságpróba című képe -  
http://andrassewwanda.blogspot.com)