Figyeltem az embereket a boltokban. Válogatnak, nézegetnek, betesznek valamit a kosárba, aztán visszamennek és visszateszik. Előtte körülnéznek, mintha lopnának. Tétovák. Cédulákat nézegetnek. Még jó a ruhájuk, még ápoltak, egy normális országból érkező idegen még semmit nem venne észre rajtuk. Azt se mondhatnám, hogy rettenetesen gondterheltek. Nevetgélnek is. De van ebben is valami hamiskás.
Valamelyik nap várnom kellett az utcán. Pont egy olyan helyen, ahol koldus járkál az autók között. Vidám ember, ha valaki ad neki valamit, akkor elmond egy viccet, és jó utat, sok boldogságot, Isten áldását kéri. Az emberek évezredek óta tudják, hogy a koldusnak adni kell, mert azt százszorosan adja vissza Isten, nem is beszélve arról, hogy azért is kell adni a nincsteleneknek, mert egyszer mindannyian nincstelenek leszünk, és csak akkor számíthatunk irgalomra, ha példát mutatunk jóakaratból és szeretet-adakozásból. Ha példánkkal eléggé sok embert teszünk egy kicsikével jobb emberré, akkor lesz esélyünk akkor is, ha majd rászorulunk mások jóságára. Egy város méltóságát azon lehet lemérni, hogyan bánik a koldusaival, a hajléktalanokkal.
Évek óta figyelem, számolom, hogy hány autós nyújt ki valami csörgőpénzt nekik. Soha nem voltam elégedett, büszke arra hogy csak minden ötödik-hetedik volt hajlandó ilyesmire, de tulajdonképpen ez nem is olyan rossz szám. Volt. Az sem kompenzálta a szemmel rugók sokaságát, akik legszívesebben kiszállnának és agyonrugdalnák a szeretetleneket, de csak az arcukkal, a tekintetükkel próbálnak sebet ejteni, elzavarni őket az útról.
Most azt látom, hogy kevesebben vannak a szemmel rugók, taposók, és kevesebben az adakozók is. Megsokasodtak a maguk elé tekintők, akik rá se mernek nézni a koldusra - így hárítanak.
Kereskedő ismerősöm panaszkodik, hogy csőd lesz a karácsony. Azért imádkozik, hogy a totális influenza-járvány ne törjön ki december huszonnegyedike, délután négy előtt. Komolyan. Nem viccel.
Nem lettek ám rosszabbak vagy smucigabbak az emberek: nincs pénzük. Vagy van, de nem merik elkölteni. Az egyik ismerősöm azt kérte tőlem, hogy segítsek neki előre földolgozni azt a traumát, hogy legkésőbb egy héttel a karácsony előtt be kell jelentenie a családnak, hogy senki semmit nem kap. A gyerekek is csak egy-egy könyvet, mert nem meri elkölteni azt, amit a bankban tartalék gyanánt félretett. Nem meri, ha megszakad a szíve, akkor se, mert ha baj lesz, kell, hogy legyen egy hónapra való tartalék.
Mondtam neki, hogy legyen nyugodt: én szinte ugyanilyen trauma előtt állok. De ne szégyenkezzen, mert ez nem az ő szégyene. Sőt: van valami méltóság abban, hogy a családja védelmében a nyomorúságosabbnak tűnő utat választja.
Elmondtam neki, hogy mit tett az én fiam egy éve karácsonykor. A következő közleménnyel állt a család elé: tekintettel arra, hogy nincs sok pénze, vagyis éppen csak fölösleges apróságokat tudna adni, a kicsi gyerekeken kívül senkinek nem vett semmit. Ehelyett a pénzét odaadta egy szegényeket, hajléktalanokat támogató alapítványnak.
Nekem könnybe lábadt ettől a szemem, és azt gondoltam, hogy a fiam most lett fölnőtt, mert megértette, és megértette velünk, hogy milyen a valódi szeretet és tisztesség. Tulajdonképpen nagyobb ajándékot adott ezzel, mintha kaptunk volna még egy praktikus de fölösleges kütyüt, lakásdíszt, vagy mit tudom én milyen hülye kis ajándékot. Nem merek senkit arra biztatni, hogy ugyanígy tegyen, de azt gondolom, hogy emberségben akkor lépünk előre, ha legalább egy kicsivel többet adunk a legelesettebbeknek, mint a fölöslegessé vált tárgyakat.
És még valamit: látszólag nem tartozik ide, de talán mégis: a bécsi egyetemisták több hete sztrájkolnak mindenféle jogokért. Most bevették a követeléseik közé, hogy a hajléktalanokat a város, az állam lássa el tisztességesen. Talán azt érdemes tőlük ellesni, hogy ha nem csak magunkért küzdünk, akkor a saját harcunkat is egy szokatlan, jóféle fény árasztja el. Talán éppen az, amelyiket karácsony táján annyira szeretünk.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)
Évek óta figyelem, számolom, hogy hány autós nyújt ki valami csörgőpénzt nekik. Soha nem voltam elégedett, büszke arra hogy csak minden ötödik-hetedik volt hajlandó ilyesmire, de tulajdonképpen ez nem is olyan rossz szám. Volt. Az sem kompenzálta a szemmel rugók sokaságát, akik legszívesebben kiszállnának és agyonrugdalnák a szeretetleneket, de csak az arcukkal, a tekintetükkel próbálnak sebet ejteni, elzavarni őket az útról.
Most azt látom, hogy kevesebben vannak a szemmel rugók, taposók, és kevesebben az adakozók is. Megsokasodtak a maguk elé tekintők, akik rá se mernek nézni a koldusra - így hárítanak.
Kereskedő ismerősöm panaszkodik, hogy csőd lesz a karácsony. Azért imádkozik, hogy a totális influenza-járvány ne törjön ki december huszonnegyedike, délután négy előtt. Komolyan. Nem viccel.
Nem lettek ám rosszabbak vagy smucigabbak az emberek: nincs pénzük. Vagy van, de nem merik elkölteni. Az egyik ismerősöm azt kérte tőlem, hogy segítsek neki előre földolgozni azt a traumát, hogy legkésőbb egy héttel a karácsony előtt be kell jelentenie a családnak, hogy senki semmit nem kap. A gyerekek is csak egy-egy könyvet, mert nem meri elkölteni azt, amit a bankban tartalék gyanánt félretett. Nem meri, ha megszakad a szíve, akkor se, mert ha baj lesz, kell, hogy legyen egy hónapra való tartalék.
Mondtam neki, hogy legyen nyugodt: én szinte ugyanilyen trauma előtt állok. De ne szégyenkezzen, mert ez nem az ő szégyene. Sőt: van valami méltóság abban, hogy a családja védelmében a nyomorúságosabbnak tűnő utat választja.
Elmondtam neki, hogy mit tett az én fiam egy éve karácsonykor. A következő közleménnyel állt a család elé: tekintettel arra, hogy nincs sok pénze, vagyis éppen csak fölösleges apróságokat tudna adni, a kicsi gyerekeken kívül senkinek nem vett semmit. Ehelyett a pénzét odaadta egy szegényeket, hajléktalanokat támogató alapítványnak.
Nekem könnybe lábadt ettől a szemem, és azt gondoltam, hogy a fiam most lett fölnőtt, mert megértette, és megértette velünk, hogy milyen a valódi szeretet és tisztesség. Tulajdonképpen nagyobb ajándékot adott ezzel, mintha kaptunk volna még egy praktikus de fölösleges kütyüt, lakásdíszt, vagy mit tudom én milyen hülye kis ajándékot. Nem merek senkit arra biztatni, hogy ugyanígy tegyen, de azt gondolom, hogy emberségben akkor lépünk előre, ha legalább egy kicsivel többet adunk a legelesettebbeknek, mint a fölöslegessé vált tárgyakat.
És még valamit: látszólag nem tartozik ide, de talán mégis: a bécsi egyetemisták több hete sztrájkolnak mindenféle jogokért. Most bevették a követeléseik közé, hogy a hajléktalanokat a város, az állam lássa el tisztességesen. Talán azt érdemes tőlük ellesni, hogy ha nem csak magunkért küzdünk, akkor a saját harcunkat is egy szokatlan, jóféle fény árasztja el. Talán éppen az, amelyiket karácsony táján annyira szeretünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése