Áldott pillanat

Pár napja úgy volt, hogy a kisfiammal el kellett mennünk valahova, nem túl messze. Éppen készültem kinyitni az autót, amikor azt mondta, hogy Papa, menjünk inkább gyalog. De miért? Mert nagyon utálom az autókat, csak tönkretesszük velük a levegőt, és különben is, sokkal egészségesebb, ha gyalog megyünk.
Ezt az én hétéves kisfiam mondta. Azonnal tudtam, hogy áldott pillanathoz érkeztünk, egy megvilágosodott kicsi emberrel van dolgom, bár semmi kedvem nem volt gyalogolni, eltettem az autó kulcsát.

Sétáltunkban sajnos elővettem egy cigarettát. Ő csöndesen rám szól, hogy jobb lenne, ha nem dohányoznék, mert nem akarja, hogy hamar meghaljak.
Zavaromban azt mondtam neki, hogy tudom, igaza van, sajnos ez egy betegség, az ilyen embert, mint amilyen én vagyok, drogosnak hívják, és tanuljon belőle: soha ne szívjon el semmit, mert így jár, mint én, egész életére szenvedés és szégyen vár rá.
De ha már itt tarunk, mennyi édességet ettél ma? Kicsit gondolkozott, aztán sorolta. Bizony sokat. Volt abban rudi, keksz, puding, gumicukor.
Gondoltam itt az alkalom, hogy elmagyarázzam neki: a cukorszívás ugyanolyan szenvedélybetegség, mint a dohányzás. Talán ugyanannyira veszélyes is, mert aki rákap a cukorra, az egész életében zabálja majd, hízik, dagad, korán hal, és akkor még a fogak szóba se kerültek. Nézze meg a televíziókat: a gyerekeket ugyanúgy etetik be, mint régebben a dohányreklámokkal az olyan embereket, mint amilyen én vagyok. Pedig egy hétre elég lenne annyi cokor a szervezetének, amennyi néhány almában van.
Mondta, hogy biztosan igazam van, majd megpróbál leszokni.
Mondtam, hogy neki is igaza van, majd megpróbálok leszokni.
Rájöttem, hogy két drogos beszélgetett az őszi utcán.
Eszembe jutott, hogy húsz éve, a másik fiammal egy hegyen arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha lejtmenetben összeszednénk a szemetet. És összeszedtük. Lecipeltük. És tudom, hogy akkor, ott megváltozott a nagyobbik fiam élete.
Azon gondolkoztam, hogyan lehetne most megfogni a kicsit. Úgy terelgetni, hogy fölvállalja a kis gondolatait, amelyek semmivel nem kisebbek, mint azoké, akik a világról a legfelelősebben gondolkodnak. Hogyan lehetne úgy építgetni, hogy az ilyen gondolatokból méltóság, tartás legyen? Ha ez sikerülne, akkor le lehetne terelni arról a pályáról, amelyikre már ő is rálépett: a cucc, a trendi, a drága, a divatos legyen az értékmérő, ahelyett, hogy abban a kicsi világban, ahol él, ő határozza meg, hogy mi az érték, mi a követendő, mi a divat. Ha lehet, legalább önmagát kövesse, ahelyett, hogy mások határozzák meg hogyan éljen, nézzen ki, mit egyen, miért dolgozzon.
Mi lenne, ha arra tanítanám, miképpen kell szelíd eszközökkel rávenni a többieket arra, hogy ők is szedjék ki az autóból az apjukat, ők is azt gondolják, hogy talán nem a cipő- vagy éppen autómárkákon lehet mérni, mennyire értékes egy ember? Hanem inkább azon, hogy mit tud a világról, és azt a tudást mire használja.
Képzeljük el, merjük elképzelni, milyen országban élnénk, ha ezek a gyerekeink úgy nőnének föl, hogy nem lehetne őket évente új sztárokkal való azonosulásra, és velükzabálásra, velükvásárlásra kényszeríteni a nyomasztó reklámviharral. Ha inkább azzal törődnének, mi van körülöttük a kertben, az utcán, a levegőben, pláne azokban az emberekben, akikkel érintkeznek.

Képzeljenek el egy olyan világot, amelyikben az lenne a menő, aki a legtöbbet olvasta, a legtöbb emberen segített, aki úgy győz, hogy sohasem győzedelmeskedik.
Soroljam? Minek? Önök is tudják. Beszélgessenek a gyerekeikkel. Meg fognak lepődni.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)