DM

A Depeche Mode jó. Milyen lenne? Egyszerűen jó.

Mielőtt kezdenek, persze meg kell hallgatni egy előzenekart. Nem szeretnék előzenekar lenni. Mindenki utálja őket, bármilyen jók. Pláne, ha lóg az eső.

Rettenetesen sokan vannak a Puskás Ferencről elnevezett Népstadion arénájában. (A jobbak az ilyesmit állva nézik, mert nem lehet nem mozogni.) De nem túlzok: négyzetméterenként négy ember áll. Tulajdonképpen borzalom. Életveszélyes.

Arról beszélgetnek, hogy azért vannak annyian, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy együtt látják a csapatot. A rák miatt, ami a fronténekes, szegény Dave Gahan testébe fészkelt.

A zöm olyan harmincöt év körüli. Nem véletlenül, ők voltak akkor cseperedők, depesmódosok, amikor az együttes a világélre pattant. Jóarcúak. Már a nyolcvanas években is jóarccal feketélettek. Nem látok köztük például árpádsávos tekintetűt.

Föltűnően sok a férfi. (Lehet, hogy csak nekem, aki akkoriban kamaszkás lányaim miatt képzeltem, hogy a Depeche Mode miatt csak a csajok ájulnak.)

Na jó, azért ott vannak a szokásos koncert-hülyék. Tízméterenként a kövérkés tréfamester, a bármikor, bárhonnan fölbukkanó kezében négy nejlonsöröspohárral tolakodó, a félmeztelen, aki egy woodstocki riportfilmből látta, hogy esős időben le kell kapni a cuccot. Még jó, hogy nincs dagonya, mert ezek ott visonganának.

A depesmódos elviseli a hülyéket is. Mit tehetne az, aki azért jön, hogy ezt hallja megint: "Oly / Sokat / Tanultam / Istentől, / Hogy többé már nem / Nevezhetem / Magam // Kereszténynek, hindunak, muzulmánnak, / Buddhistának, vagy zsidónak. // Az Igazság oly sokat megmutatott magából / Nekem, // Hogy többé már nem vagyok / Sem férfi, sem nő, sem angyal, / Sőt tiszta lélek sem. // Olyannyira elöntötte a szeretet / Hafizt. / Hogy hamuvá vált / És megszabadított // Minden eszmétől és képzettől, / Mely valaha enyém volt." (Daniel Ladinsky amerikai költő verse)

Ez aztán szinte esszenciája az egész depesmódos érzésnek. (Jó érzés különben.) Meg a koncertnek is. Ami nagy sikoltozások közepette kezdődik el. Ezt meghallja az Jóisten, és mindjárt esőt küld a népére. Hogy mi a terve az nyilvánvaló, utálja a depesmódosokat, mert ilyen szövegeket hallgatnak. De az eső ellenáll, nem akar leesni. Különben valóban csoda: a reflektorsugarakban mindenki látja, hogy esik, de egy darabig senki nem lesz vizes.

Hogy az Istennek van oka a méregre, az már a koncertturné címéből is gyanítható: Tour of the Universe. Ez utalás az áprilisban megjelent album címére: Sounds of the Universe.

És csakugyan, ha az ember vagy figyel, vagy elengedi magát, meghallja a hangokat. És ez jó. (Isten téved: ott vannak az ő hangjai is.)

A színpad melletti és mögötti kivetítőkön - minimáltechnikával, mindenféle durrogós, füstködös, görögtüzes csimbumcirkuszt nélkülözve - megjelenő képeken is az embert és a világegyetemben elfoglalt helyét ábrázolják; parányi embereket, de fejüket felnagyítják, ha belépnek a Földet jelképező gömbbe. Kicsik vagyunk és sokan, de itt mégis csak az számít, hogy mi van a fejekben, legyen az idős, fiatal, szakállas, kopasz, európai, ázsiai, férfi, nő, hippi, Dave Gahan, Martin Gore, Andy Fletcher, vagy Daniel Ladinsky.

A program az új dalokkal indul. Az igazi őrület a záporral és a Question of Time-mal jön. Nem lehet rossz az a koncert, ahol a szakadó eső ellenére esőkabátosok és esőkabát nélküliek rendületlenül csápolnak, ugrálnak, tapsolnak ráncosra ázott tenyérrel, minden egyes tapssal arcukba fröcskölve a vizet. Éneklik Dave Gahan-nal a régi dalokat, és azért csak azokat, mert az újakat - talán a Wrong kivételével -, még nem tudták megtanulni. Hat dalt hoztak a Sounds of the Universe lemezről a 80-as és 90-es évek nagy slágerei mellett, és persze a legnagyobb őrjöngés a Question of Time, a Policy of Truth, az Enjoy the Silence, a Never Let Me Down Again, a Strangelove, a Personal Jesus alatt tombol, de mindenki őszintén imádja Martin Gore lassú számait is.

Mondom: a takonnyá ázott tömegből senki nem mozdult az utolsó ráadás utolsó hangjáig! Mit lehet ehhez hozzátenni? Ezt hívják totális sikernek.

Imádkozzunk a záport vízágyúzó Istenhez Dave Gahanért, hogy láthassuk őket együtt januárban, amikor megint jönnek. (Képzeljék el: azért, mert szeretik a magyarokat. Van ám ilyen!)