hétfő, április 20, 2009

Öleljük magunkhoz!

Annyira szeretnék valami vigasztalót mondani! De azzal talán mégsem állhatok elő, hogy tavasz van, gyönyörű… Hogy menjenek ki valami kertbe, parkba, erdőbe, rétre, vigyenek magukkal uzsonnát, innivalót, üljenek ki a napra, tartsák a fény felé az arcukat, hallgassák a madarakat, nézegessék a virágokat, az apró állatokat, lepkéket. Hogy beszélgessenek, pláne énekeljenek, ha tudnak. Csak vigyázva, hogy másokat ne zavarjon.

Vagy mondok mást: hallgassanak zenét! Sőt, direkt magyar zenét. Lajkó Félixet, Palya Beát, Horgas Esztert, hogy lássák, mégiscsak vannak, születnek elképesztően jó dolgok is ebben az országban, hátborzongatóan gyönyörű dolgok.

Kellenek pillanatok, órák, félórák, amikor elfelejtjük ezt valóban abszurd, valóban drámát, ami itt van, és most már valóban itt van. Hogy elfelejtsük azt a rettenetes népséget, amelyik állandóan belemászik az életünkbe. Furcsaarcú emberek, akik állandóan dumálnak, de nem úgy mint én most, hanem ostorként csap ránk a hangjuk, úgy, hogy fáj. Ostoroznak minket, eszeveszett baromságokkal. Minden szavukból és minden mozdulatukból az derül ki, hogy a hatalmat akarják. De mi az a hatalom, minek az? Arra, hogy lehessen ostorozni már régóta földig hunyászkodott, rettegő emberek tömegét, akiknek az a legsúlyosabb betegségük, hogy képtelenek fölébredni egy hipnózisból. Biztos van jó hipnózis is, gyógyító. De az a hipnózis, ami arról szól, hogy hipnózisban vagyunk, az nem jó hipnózis.

Tessék fölébredni! Legyünk hipnózisban hétköznap, mert úgysem élhetünk másképp, ha várjuk, mit mondanak, mennyit vesznek el a fizetésünkből, mennyivel kell többet dolgozni a kevesebbért, hogyan áll a forint a svájci frankhoz képest, lesz-e kormány végre és csinál is valamit… Mindegy mit, csak valamit már! Hétköznap, a rettegés kígyóbűvöletében higgyük el, mert igaz, hogy világválság van, tehetetlenül nézzük, ahogy elveszik a pénzünket, a jövőnket, megbabonázva hagyjuk, hogy elhitessék velünk a teljes reménytelenséget, hagyjuk, hogy semmise történjen, mert hátha történik valami, hagyjuk, hogy a nevünkben harcoljanak a harc kedvéért, minden értelmet nélkülözve, amikor össze is foghatnának. Hagyjuk ezt hétköznapra.

De ma nem hétköznap van. Ma menjünk az erdőbe, a kertbe, futni, biciklizni, üljünk le a réten, beszélgessünk, ha otthon maradunk, hallgassunk zenét, Lajkó Félixet, Horgas Esztert, Palya Beát, Szakcsi Lakatos Bélát, hogy legyen tartásunk hétköznapra, olvassunk, nem mondom el kiket, mert agyonsértődnek, akiket kihagyok, de olvassunk csakazértis, mert azzal át lehet vészelni még egy börtönk is, versekkel túl lehet élni egy fogolytásbort, egy koncentrációs tábort is, ha van mellé egy kis szerencsénk.

Mást mondok: öleljük magunkhoz a gyerekünket. Ők tudják, hogy mi rettegünk. Rettegnek, de nem tudják, hogy mitől. Öleljük magunkhoz őket. Mert az nagyon jó.

Ha nagyok, és tudnak már mindent, akkor is. Ha sok van, akkor szép sorban mindegyiket. Ha nincs gyerekünk, akkor valakit, akit illik.

Jobb lesz, meglátják.

(Klubrádió, Hetes stúdió)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése