Emlékeznek azokra az időkre, amikor a szomszédban, az úgynevezett „volt Jugoszláviában” háborúk dúltak, és évekig úgy éltünk, mintha a határainkon túl semmi nem történne, noha emberek tízezreit gyilkolták le? Lelőtték, fölkoncolták, koncentrációs táborokban kínozták és emésztették el őket nemzetiségi és felekezeti alapon. Hagyta, nézte ezt Magyarország, Európa, az ENSZ. Mi pedig csakugyan úgy tettünk, mintha semmi nem történne. Vonogattuk a vállunkat, és szerencsénk volt, mert az a háború nem csapott át az országunkra.
Emlékeznek? Vagy nincs mire emlékezni, mert a közös emlékezet is kitörölte azt, amit nem engedett be, illetve ha mégis, csak későn. Utólag. Borzadtunk nagyon. A borzalmat jó feledni.
Emlékeznek, hogy hányszor és hányan figyelmeztettek, hogy abba kellene hagyni a két- és egészen egyértelmű kirekesztő megjegyzéseket, hogy rá kellene szólni olyan emberekre, akik teli pofával gyűlölködnek? Mert a brutalitás duma előbb-utóbb valóságos brutalitássá lészen?
Akkor önök abbahagyták? Rászóltak bárkire? Volt olyan pillanat, amikor legalább szégyellték magukat a munkahelyükön, a kocsmában, a családban? Vagy újságot olvasva. Interneten böngészgetve.
Önök tudják, hogy az utóbbi háromnegyed évben Magyarországon egyre több támadás ér egy bizonyos embercsoportot? Már túl vagyunk az ötvenediken. Az elmúló héten. Ezek már nem bekiabálások, ökölrázások, ez nem tojásdobálás. Eleinte nagyobb szerepet kapott például a kő – majdnem meg is ölt egy lányt. De hiszen a követ évezredek óta arra használjuk, hogy megcélozzuk vele az ellenséget, hogy az becsapódva szétloccsantsa az agyat, vagy legalább csontot törjön, vagy rettenetes zúzódásokat okozzon. Folyamatosan olvashatunk úgynevezett Molotov-koktélok bevetéséről. Az arra való, hogy házakat, de ha sikerül, élő embereket gyújtsanak föl az üvegekből kifröccsenő, kirobbanó benzin segítségével. Lőnek immár puskával is. A puska arra való, hogy a csövében robbanó lőpor a megcélzott testbe juttasson fémdarabokat. Lehetőleg azok olyan roncsolást végezzenek, hogy kioltódjon az élet. Hasonlóképpen működik a kézigránát is, csak ott nem csőből jönnek ki a fémdarabok, hanem lerobbannak a szerkezet külső héjáról, és úgy fúródnak mindenkibe, akik a közelben vannak. De ha zárt térbe dobjuk, a légnyomás is megölheti, vagy megnyomoríthatja az embert.
Önök tudják, értesültek arról, hogy ezeket az eszközöket vetik be élő emberek, sőt gyerekek ellen Magyarországon?
Önök is abban reménykednek, hogy ezek a fémdarabok nem azért fúródnak testekbe, mert valaki az emberek bőrszín és faluvégi lakhely szerint elkülöníthető fajtáját gyűlölik, hanem azért, mert ezek az amúgy bőrszín és többnyire lakhely szerint is elkülöníthető emberek leszámolnak egymással?
De ugye önöket sem nyugtatja meg az utóbbi lehetőség sem? És pláne az, hogy ennek minden nap, minden sikertelen vagy sikeres gyilkossági kísérlet után csekélyebb a valószínűsége?
Önök tudják, hogy ha ez így folytatódik, akkor úgy járunk, mint a volt Jugoszlávia népei? Nehogy azt gondolják, hogy bárki segít rajtunk! Nehogy azt gondolják, hogy nem lehet bárki áldozat! És nehogy azt, hogy az egyre növekvő szégyent nem fogják évtizedekig a fejünkre olvasni. Azokéra, akik túlélik, és azokéra, kik végképp semmiről sem tehetnek.
Ön tehetett volna valamit azért, hogy ez ne következzen be?
(Klubrádió, Hetes Stúdió)
Emlékeznek? Vagy nincs mire emlékezni, mert a közös emlékezet is kitörölte azt, amit nem engedett be, illetve ha mégis, csak későn. Utólag. Borzadtunk nagyon. A borzalmat jó feledni.
Emlékeznek, hogy hányszor és hányan figyelmeztettek, hogy abba kellene hagyni a két- és egészen egyértelmű kirekesztő megjegyzéseket, hogy rá kellene szólni olyan emberekre, akik teli pofával gyűlölködnek? Mert a brutalitás duma előbb-utóbb valóságos brutalitássá lészen?
Akkor önök abbahagyták? Rászóltak bárkire? Volt olyan pillanat, amikor legalább szégyellték magukat a munkahelyükön, a kocsmában, a családban? Vagy újságot olvasva. Interneten böngészgetve.
Önök tudják, hogy az utóbbi háromnegyed évben Magyarországon egyre több támadás ér egy bizonyos embercsoportot? Már túl vagyunk az ötvenediken. Az elmúló héten. Ezek már nem bekiabálások, ökölrázások, ez nem tojásdobálás. Eleinte nagyobb szerepet kapott például a kő – majdnem meg is ölt egy lányt. De hiszen a követ évezredek óta arra használjuk, hogy megcélozzuk vele az ellenséget, hogy az becsapódva szétloccsantsa az agyat, vagy legalább csontot törjön, vagy rettenetes zúzódásokat okozzon. Folyamatosan olvashatunk úgynevezett Molotov-koktélok bevetéséről. Az arra való, hogy házakat, de ha sikerül, élő embereket gyújtsanak föl az üvegekből kifröccsenő, kirobbanó benzin segítségével. Lőnek immár puskával is. A puska arra való, hogy a csövében robbanó lőpor a megcélzott testbe juttasson fémdarabokat. Lehetőleg azok olyan roncsolást végezzenek, hogy kioltódjon az élet. Hasonlóképpen működik a kézigránát is, csak ott nem csőből jönnek ki a fémdarabok, hanem lerobbannak a szerkezet külső héjáról, és úgy fúródnak mindenkibe, akik a közelben vannak. De ha zárt térbe dobjuk, a légnyomás is megölheti, vagy megnyomoríthatja az embert.
Önök tudják, értesültek arról, hogy ezeket az eszközöket vetik be élő emberek, sőt gyerekek ellen Magyarországon?
Önök is abban reménykednek, hogy ezek a fémdarabok nem azért fúródnak testekbe, mert valaki az emberek bőrszín és faluvégi lakhely szerint elkülöníthető fajtáját gyűlölik, hanem azért, mert ezek az amúgy bőrszín és többnyire lakhely szerint is elkülöníthető emberek leszámolnak egymással?
De ugye önöket sem nyugtatja meg az utóbbi lehetőség sem? És pláne az, hogy ennek minden nap, minden sikertelen vagy sikeres gyilkossági kísérlet után csekélyebb a valószínűsége?
Önök tudják, hogy ha ez így folytatódik, akkor úgy járunk, mint a volt Jugoszlávia népei? Nehogy azt gondolják, hogy bárki segít rajtunk! Nehogy azt gondolják, hogy nem lehet bárki áldozat! És nehogy azt, hogy az egyre növekvő szégyent nem fogják évtizedekig a fejünkre olvasni. Azokéra, akik túlélik, és azokéra, kik végképp semmiről sem tehetnek.
Ön tehetett volna valamit azért, hogy ez ne következzen be?
(Klubrádió, Hetes Stúdió)
Elgondolkodtató... Úgy látom, másnak is. Nem jönnek a kommentek.
VálaszTörlésEz a "trend" akkor is elfogadhatatlan, ha nem etnikai indíttatásúak ezek a mai ügyeink. És egyik esetben sem tudhatjuk, mikor kerül ránk a sor. Komoly maffiatevékenység folyik, és látom, hogy az etnikai ágon gyorsan tanulnak és nagyon hatékony módszereik vannak. Mifelénk a legkomolyabb Audik, Mercedesek, BMW-k állnak a segélyből élők udvarában. Miként a minimál béren tengődő vállalkozóknál. Ezeknek senki nem szól, ha tilosban parkolnak, ezek iszonyodnak sorbaállni a postán vagy a gyógyszertárban, ezeknek még véletlenül sem szabad a szemükbe nézni, ha elhaladsz mellettük, mert az kihívásnak számít. Ezek gátlás és következmény nélkül csalnak, tartanak fegyvert. Szépen épül az uralkodó réteg. Ebből ott "fenn" nem látnak, vagy nem akarnak látni semmit, csak szorongatják a tökeinket, mi meg rettegünk a fel- és alvilági erőszaktól.
De valaki nagyokos meg tudná mondani, hogy azon kívül, hogy mélységesen elítélem, mit tehetek még? Szidhatom a tehetetlen rendőrséget, akiknek csak arra futja a tehetségükből, hogy rajtakapjanak valami közlekedési kihágáson. Vagy próbáljam lefogni a kezét annak, akinek egy emberi élet semmit nem számít? Mégis hogyan? Épüljek be, végezzek ki néhány célpontot, aztán, ha már megvan a bizalom, nyírjam ki az elvadult példányokat, és eresszek golyót a magam fejébe is? Ezeket a legképzettebb ügyvédek védik, ha véletlenül a törvény kezébe kerülnek. Ugyan...! Ha belegondolok, beszarok a félelemtől...