Jó Morvai Krisztina, félelemmel tisztelt Asszonyom!

Kegyelmet kérek! Néhány hete valaki elküldte nekem azt a levelet, amelyben Ön nagyon szigorúan megszidja a szocialistákat, akiket mindenféle bűnözőnek mond, és végül eltanácsolja őket az országból. Persze választhatnak: vagy „elhúzhatnak”, ahogy Ön méltóztatik kifejezni, vagy vonuljanak be oda, ahol méltó helyük van: a börtönbe.
Mindezt – aktuálisan – azért, mert a szocialisták nem illő hangnemmel illették a Jobbik és néhány „nemzeti érzelmű civil szervezet” trianoni megemlékezését.
Megállapítja, hogy a szocialisták még mindig „nyeregben érzik magukat”, úgy véli, hogy szívesen lövetnének, majd megjegyzi: „Jó lenne, ha észrevennék: ez már egy másik Magyarország. Itt mi itthon vagyunk és itt MI VAGYUNK ITTHON. Felemeljük a fejünket, nem reszketünk önöktől.”

Nem hittem el, hogy ezt Ön írta, provokációnak vagy szatírának gondoltam, amelyben valaki Önt, a tanult, bár néha kétségkívül izgatóan vérmes jogásznőt akarja kifigurázni. Főleg ez a „Itt mi itthon vagyunk és itt MI VAGYUNK ITTHON” volt gyanús, mert nem gondoltam, hogy ezt a tréfás szójáték-félét, amit azelőtt ostobaságnak gondoltam, megint elsüti egy olyan stílusfenomén, mint Ön. De úgy látszik, az írás valódi, és ebből nekem is le kell vonnom bizonyos következtetéseket.
Úgy néz ki, hogy – politikai, erkölcsi értelemben – halott vagyok.
Éppen azért bátorkodom illő tisztelettel írni Önnek, mert egyre lesunytabb fejjel búslakodom, és – bár ez férfiatlan és nevetséges, pláne egy olyan csodálatos asszony előtt megvallani, mint Ön – bizony reszketek.
Láttam egy műsort, amelyben Ön teljes igéző valójában nyilatkozott a kiváló riporternek, bizonyos Pörzse Sándornak, akit sajnos egyszer nagyon megbántottam, de már igen bánom. Mert olvastam a Jobbik vezérének nyilatkozatát, miszerint ezt a kiváló, mélyen magyar dehogymákonynáci embert kormánypozícióban szeretnék látni. Nyilván valami őrző poszton: megvan hozzá a serege. És abból az interjúból meg éppen az derült ki, hogy Pörzse Sándor szerint meg Ön lenne jó, bizony: az igazságügyek miniszterének.
Nagyon csodálkoznék, ha egy olyan kiváló szakmai fölkészültségű, az igazságért mindenkinél elkötelezettebb, ráadásul aranyszájú asszonyt, mint Ön Orbán Viktor nélkülözni tudná előre bejelentett bosszúálló kormányából.
Érzem, hogy szorul a hurok. Félve kérdem: a börtön csak a szocialista párt tagjaira vonatkozik, vagy azokra is, akik bármilyen módon kifejezték, hogy inkább őket támogatják, mint mondjuk Orbán Viktort, pláne a Jobbikot? Azokról nem is beszélve, akik például megpróbálták nevetségessé tenni a dehogyfasiszta Jobbik egyik intézményét, a boldogságos, kirándulós, gazszedő, dehogynáci Magyar Gárdát.
Azért kérdezem, mert az az igazság, hogy nincs hova mennem. Nagyon szeretem ezt az országot, és bizony öreg is vagyok már. Sose tudtam elmenni innen. Csakugyan kétségbe esve kérdezem: hova menjünk? Mielőtt rávágja, hogy Izraelbe: mi van, ha valaki nem zsidó?
Biztos befogadna Románia, Szlovákia vagy Bosznia – de távolabb úgyse mennék, mert megszakadna a szívem. És félve meg kell kérdeznem azt is, hogy a gyerekeimet is vinnem kell-e? Polgár Tamás, aki Tomcat néven is ismert, Önhöz hasonlóan, sőt Önnel szövetségben lánglelkű dehogynáci forradalmár, jószándékkal figyelmeztetett, hogy még az ötéves gyerekeket is föl fogják akasztani. Komolyan kell ezt venni, vagy ez afféle tréfás túlzás?
Nem lehetne, hogy valami alkut kössünk? Sokat tudok. Mi lenne, ha mindent leírnék Németh Péterről, Horváth Istvánról, Dési Jánosról? Mert az az igazság, hogy amikor bíráló megjegyzéseket tettem a nagytiszteletű Orbán Viktorról, például, akkor mindig parancsra cselekedtem.
Nagyon sokat tudok Sebes Györgyről, Szász Istvánról és Veress Jenőről. Egyik se olvas Wass Albertet, hogy mást ne mondjak. Várkonyi Tiborról olyanokat tudok, hogy el se tudná képzelni. Most volt 84 éves, de még elüldögélhet pár évet. Úgy kell neki! Ahelyett, hogy élvezné a nem túl magas, de annál érdemtelenebb nyugdíját, nézegetné a francia becsületrendjét, hallgatná a hülye operáit, írogatott itten. Még Ön ellen is, tiszteletlenül. Ma már belátom, hogy azonnal ki kellett volna rúgnom, amikor ide menekült a lassan elnyomorodó Magyar Hírlaptól, legalább a szobámból.
Vagy mi lenne, ha összeírnám, ki a zsidó a környéken? Nem, inkább így fogalmazom: a MAGUKFAJTA. Nem Önre értem ezt a MAGUK-at, hanem MAGUNKRA, bár én nem tartozom már hozzánk. Szóval az ilyen „sorstalanok”, ahogy a gój motorosok mondják igen szellemesen. (Őket, a Jobbik „nehézlovasságát” – amint azt a párt egyik szónoka nemrégiben megjegyezte -, bizony őket is megsértettem, és kétségbeesetten keresem a lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek főnöküktől az igazán méltóságteljes Wehrmacht-sisakos Imi Bluestől.) Tudom, hogy Ön nem antiszemita, de én hadd legyek egy kicsit.
Nyilván nem úszom meg annyival, hogy másokat besúgok, meg kell magyaráznom, miképpen tévelyegtem el.
Védekezésképpen annyit tudok fölhozni, hogy a jó szándék vezérelt. Én ostoba, azt hittem, hogy azt kell támogatnom, akinek legalább valami jövőképe van. Vizsgálgattam Gyurcsány és Orbán múltját, megnyilatkozásait, és arra a következtetésre jutottam, hogy mintha Gyurcsánynak legalább valami víziója lenne arról, hogy milyen országot szeretne. Orbánról inkább csak azt tudtam meg, hogy ő mit nem szeretne. És mivel nagyjából mindent nem szeretne, én meg azért mégiscsak szeretnék ezt-azt, nem tudtam Őt választani.
Vizsgálgattam a múltjukat, a gazdasági gyarapodásukat is, és arra a következtetésre jutottam, hogy mindketten hajlamosak ugyan a simliskedésre, ám kettőjük közül Gyurcsány akkor élt bizonyos „lehetőségekkel”, amikor még nem kezdte meg üdvmunkáját a magas politikai életben, Orbán pedig miniszterelnökként lett szőlőbányász - így Gyurcsány mellett döntöttem. Nyilván tévedtem, bánom is nagyon.
Annyira buta voltam! Mélységes, pökhendi elfogultságomban odáig merészkedtem, hogy össze mertem hasonlítani Gyurcsányt és Orbánt abból a szempontból is, hogy milyen viszonyban állnak a törvényességgel. Mert úgy véltem, az a helyes, ha azt a vezért támogatom, aki legalább a törvényesség látszatára ad. Töredelmesen be kell vallanom, hogy még a múlt héten is abban a tudatban éltem, hogy például a monoki törvénytelen önkormányzati határozatok abból következnek, ahogy a jobboldal és vezére a törvényesség kérdését kezeli. A jobboldal elpofátlanodásának folyamata akkor kezdődött, amikor az úgynevezett szerverbetörési ügy után Rogán Antal nem került bíróság elé, hanem egy polgármesteri székbe menekülhetett. Vagy amikor Orbán Viktor kampánycsendes törvénysértésre bíztatta az embereit, és osztjónapozott egyet a végén, és senki nem állt föl, hogy azt mondja neki: akkor ennyi volt. Ez a szemlélet tette természetessé, az úgynevezett turul-ügyet, a kordonbontó garázdálkodást, az önkényes vizitdíj-nemszedést, hogy csak néhány példát mondjak. Azt gondoltam, hogy aki a legnagyobb ellenzéki párt vezéreként teljesen természetesnek tekinti az alkotmány és a törvény megsértését, az nem lenne jó miniszterelnöknek sem. Ráadásul, nyilván fejletlen hazafiúi érzelmeim miatt azt is fölhoztam magamban Orbán ellen, hogy árpádsávos zászlók alatt szónokolt, és még nagymagyarországos matricát is viselt a magánautóján. És ezt én ostoba, betegesen nyegle, politikushoz méltatlan, cinikus tahóságnak értékeltem.
Elvakultságomban odáig merészkedtem, hogy Gyurcsány őszödi beszédében nem a hazugságot és a hazagyalázó káromkodásokat hallottam ki, hanem a megtisztulás vágyát, lehetőségét véltem fölfedezni.
Még akkor sem ébredtem föl, amikor a forradalmárok többórás harc után végre bejutottak a televízió székházának büféjébe. Nyomorult, emberbőrű állatoknak láttam őket, és szégyenkeztem miattuk, ahelyett, hogy fölismertem volna bennük a lánglelkű ötvenhatosok méltó unokáit. Mint ahogy a budapesti utcai harcok láttán is odáig merészkedtem, hogy előbb sajnáltam a megsebesített rendőrök százait, mint azokat a forradalmárokat, akik a válaszcsapásokban megsérültek. Nem vettem észre, hogy amit szabad a forradalmárnak, az tilos a rend őrének. Az erőszak nem szülhet erőszakot! A rendőrt nem könnygázzal, hanem virággal és belga csokival, magyarhuszáros mézeskaláccsal kell fölszerelni, hogy ne legyőzze, hanem szelídítse az ellene támadót.
Be kell vallanom, őszintén, szorongva szégyenkeztem attól, amit a Kossuth-téren kellett végig néznem. Zavaros félhülyéket, a minden baj idején előbújó söpredéket láttam azokban az igaz hazafiakban, kik ott táboroztak, civakodtak, ordítoztak, vérbaromságokról szónokoltak, és önfeledten kalmárkodtak, szartak és hugyoztak.
Nem is folytatom. Minek? Majd részletes vallomást teszek, ha kihallgatnak. Remélem, nem vernek, bár nyilván megérdemelném. De talán elég büntetés nekem, hogy rettenetes furdalás tépi, szaggatja a lelkemet. Hogyan tehetném jóvá, amit szóval, tettel és cselekedettel vétkeztem Ön, Önök, a Magukfajták ellen?
Nem azt mondom, hogy jó lennék afféle „magunkfajta” házfelügyelőfélének a szellemi életben, mert miért bíznának bennem, de tényleg sokat tudok. Nem kérek mást, csak annyit, hogy ne kelljen elhagynom a hazámat, és ne üljek többet egy évnél. És a gyerekeimet hagyják békén. Ugye nem adják őket Tomcat kezeire?

Csak ennyit kér Öntől, alázatosan, keresztényi irgalmában bízva szegény Andrassew Iván