Milyen a sors: éppen a csodálatos költő, Csoóri Sándor írását olvasom, amikor a háttérrádióm bemondja, hogy már megint hatalmas bombát találtak Budapesten, és ki kell üríteni egy egész városrészt.
A Mester azt írja, hogy bár igény lenne rá, mégse legyen forradalom, mert: „A forradalomhoz nemcsak magasba csapó szenvedélyek kellenek, hanem fegyverek is. Honnan a csodából szereznénk mi gépfegyvereket, páncélöklöt, finomabbnál finomabb aknákat?”
Finomabbnál finomabb aknák. El tudom képzelni egy ínyenc költő vízióját. Mélybúsmagyar kesergésében lassított fölvétellel látja maga előtt azt a poétikus képet, ahogy az ellenség fölemelkedik a robbanástól, szinte lebeg, aztán leszakad a kar, megtörik a csigolya, a koponyából szinte kirobban a velő. Csodás kép. Borzongatja a lopakodó örök, de most éppen leláncolt forradalmárt. Aki költő. A szavak mérnöke.
Az igazság persze az, hogy a fegyverhasználat a valóságban kicsit kevésbé poétikus. Az a baj, hogy szinte mindig visszalőnek. Az aknával meg az, hogy ott marad. Mint a bomba is. Elbújnak és várnak. Úgy, mint ez a két tonnás a Ferencvárosban. Hat évtizede ért véget a világháború, de az utóbbi hetekben ez a negyedik olyan bomba, amelyik miatt tömegeket kell evakuálni. És csak véletlen, hogy ez a bebetonozott (!) szerkezet nem robbant, amikor egy masina elérte és megtalálta.
Azért van ott, mert valakik egyszer azt gondolták, hogy hadat kell üzenni mindenkinek, hiszen sérelmeinket másképp már nem orvosolhatjuk. A hadüzenet ment, szinte fegyver nélkül a Don kanyarulatág vonultunk meghalni, bosszúból agyonbombázták az országot.
Amikor ilyen bombára lelnek, mindig életem egyik alapélménye jut eszembe. New York egyik külvárosában az öcsémmel átsegítettünk egy nagyon öreg embert a zebrán. Megkérdezte, honnan jöttünk. „Magyarországról.” „Ja, tudom – mondta az öreg – maguk voltak Hitler utolsó csatlósai. Bombáztam magukat.”
Nem mondtuk, hogy azok nem mi voltunk. Néztük az elcsoszogó vénembert, tehetetlenül álltunk az út szélén már-már poétikusan abszurd szerepünkben.
Hogyan kérhetnénk meg Csoóri Mestert, hogy legalább nyilvánosan ne álmodozzon gépfegyverekről, páncélökölről, és pláne ne finomabbnál finomabb aknákról? Annyi idős lehet, mint az az amerikai bácsi volt. Tudhatná, hogy a költő szavaiból azt hallják meg az emberek, amit akarnak. Tele van az ország fegyverekkel. Finomabbnál finomabb aknákon ülünk.
Tudod, mi vagy te, Andrassew mester? Egy beltenyésztett, zsidrák komcsi szar.
VálaszTörlésÉs azért gyűlölöd Csoórit, mert ő kívül maradt a mocskos klánodon, és megmaradt tiszta lelkű, igaz embernek.
Ami te sose voltál, és sose lehetsz már, te hazaáruló szar, te idegen!
„A forradalomhoz nemcsak magasba csapó szenvedélyek kellenek, hanem fegyverek is. Honnan a csodából szereznénk mi gépfegyvereket, páncélöklöt, finomabbnál finomabb aknákat?”
VálaszTörlésÉs egy másik megközelítés:
A "magasba csapó szenvedélyek" többnyire és jellmezően a megfelelő értelem híján valók. Ahol pedig hiányzik a megfelelő értelem, ott az életigenlés és a humánum is csorbát szenved. Több mint megdöbbentő, elborzasztó, hogy még minig ott tartunk, hogy bárki is elhiszi, hogy az igazság, a boldogság, a problémák megoldása a másik ember, a vélt vagy valós ellenfél letepert teteme mögött megtalálható.
Szégyen, nem szégyen, elfog a félelem, amikor a nemzettisztító gyűlölet felkent papjai pallosának suhogását hallom itt, a hozzászólások némelyikében.
VálaszTörlésCsórinak egyet kívánok. Tegyen! Gyűjtse össze legközelebbi hozzátartozóit; unokáit, dédunokáit ültesse az első sorba, és az első ellenoldali szavazót, akivel találkozik, a saját kezével szúrja szíven a saját konyhakésével a kedélyes családi ünnepség keretében! Akkor talán megnyugszik a lelkiismerete.