A bűnöm: homofób vagyok

Két hete nem tudok szabadulni attól, hogy valahogyan békésen kellene kimászni abból a szégyenből, amibe keveredtünk, amikor a melegfölvonulókat és az őket védő rendőröket előre megszervezett terrortámadás érte.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy megint valami hagymázas liberális nyavalygásba kezdek, comingoutolok egyet. Az magyarul nagyjából azt jelenti, hogy színt vallok. Ezt tette Szetey államtitkár, amikor nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy meleg. A baj ezzel az egésszel az, hogy mindenki vallomástételként fogja föl, de úgy, mintha bűn lenne mögötte. Van persze olyan színvallás is, mint például Vida Gábor professzoré, aki tudós létére jelenti be, hogy utálja a homoszexualitást, és az olyan, mint az ágybavizelés.
Szóval színt vallok. Nagyon csöndesen mondom, mert röstellem: homofób vagyok. Így neveltek abban a keresztény-nemzeti közegben, ahova születtem. Még női nemi szerevet sem láttam, nem is nagyon értettem, miről van szó, de azt már belém verték, hogy a buzikat agyon kell verni. Ez nem valami jelképes parancs, hanem valódi, éles: ha buzit látok, pláne, ha akar tőlem valamit, addig rugdossam, amíg mozog.
Ha ezt emberbe kora kamaszkorában oltják, akkor majdnem kitörölhetetlen.
A rasszizmust is belém nevelték, de valamiképpen arról már nagyon korán éreztem, hogy borzalmas és nyomorúságos, így könnyen kihevertem a fertőzést. A homofóbiáról viszont azt hitették el, hogy a javamat szolgálja, hiszen csakugyan nagy baj érhet, ha nem vigyázok. Mára csak annyi maradt ebből, hogy jókat röhögök bizonyos melegeken. Nem is rajtuk, hanem azon, hogy a nők paródiáját látom a viselkedésükben.
Ennyi a bűnöm, ennyi maradt a bűnöm.
Ehhez persze az is kellett, hogy egyszercsak tudatosult bennem: körülöttem túlságosan sok nőnek volt valamilyen leszbikus kalandja. Álma meg szinte mindegyiknek. Férfiakkal is beszélgettem erről, nagyon sokat. Kiderült, hogy egyáltalán nem ritka, hogy álmodnak ilyesmiről, és az sem elhanyagolható, ahányszor kalandba keverednek. És ők még csak nem is melegek, nem is leszbikusok! Arra gondoltam, hogy ha ez ennyire gyakori, akkor talán mégsem természetellenes, hanem igenis: természetes jelenség. Isten teremtményei ők is. Hogy miért kellett ilyesmit teremteni, az talány. De nem az egyetlen.
De még a sok küzdelem, magammal való tusakodás sem tudta kiölni belőlem a homofóbiát, ám azt a végletekig szelídítette.
Ma már azt gondolom, hogy fontosabb, hogy a melegeknek ugyanolyan jogaik legyenek, mint bárki máásnak, mint az, hogy mit érzünk. A homofóbia nem bűn, mert éppen úgy nem tehetünk róla, mint a homoszexuálisok arról, hogy azok. Az a bűn, ha ezt a belénk nevelt – vagyis társadalmilag mégiscsak öröklött – ellenszenvet tovább adjuk, és újabb generációkat fertőzünk. Ezért volt valóságos bűnnel terhelt Vida professzor színvallása.
Bűn, ha a saját szerencsétlenségünket, nyomorúságunkat úgy akarjuk adrenalinnal elnyomni, hogy az utcán ordítozunk rájuk, dobáljuk őket, vagy megpróbálunk legalább néhányat elkapni este, amikor nincsenek rendőrök a közelben. És pláne, ha mindezt megpróbáljuk hazafias vagy hovatovább Istennek tetsző cselekedetnek beállítani. Ha politikát építünk erre.
Szóval annyi bűnöm maradt, hogy nevetgéltem egynémely homoszexuális férfiakon, mert a nők karikatúráját láttam bennük.
Illetve már ennyi se, mert a melegfölvonulókat ért gyalázat után már nevetgélni sincs jogom többé ebben az országban, ha vicces melegeket látok. Mert nem is viccesek többé.
Tessék ezt végig gondolni. Egyenként. És nem kell feltétlenül ekkora nyilvánosság előtt megvallani bensőnk titkait. Elég csak úgy beszélgetni, csöndben, olyanokkal, akikkel érdemes. De az se baj, ha csak magunkkal beszélgetünk. Vagy Istennel. Az a dolgunk a világban, hogy rendes emberek legyünk. Ezt nem én mondom, hanem Popper Pétertől idéztem. A rendes ember tudja, hogy kicsoda, és ezt akkor is ki meri mondani, ha azt méltán röstelli.
A rendes ember nem öl, nem gyaláz, és nem dobál. Ez ennyire egyszerű.
(Klubrádió, 95,3 Hetes Stúdió)