A rajtakapott vidéki mentalista

Kamaszos lélekről árulkodik, ha valaki folyamatosan azt vizsgálja, hogy ő maga profi-e, persze máshoz, másokhoz képest. Ez nyilván arról jutott eszembe, hogy olvasgattam az orbáni őszödölés szivárogtatásait, és föltűnt, hogy éppen az őszödi beszédre utalva azt mondta, hogy Gyurcsány Ferenc nem profi - ellentétben vele -, hiszen egy profi politikust nem ragadhatnak el az indulatai, nem lehetnek érzelmei. Aktualitást ad a dolognak, hogy éppen most van a beszéd évfordulója.
Azt leszámítva, hogy az elemzők jelentős része történelminek minősíti, meglehetősen nagy marhaság a beszéd érzelmi töltését így bírálni. Valójában a beszéd és Gyurcsány egyetlen - bár az igen súlyos - hibája: nem a parlamentben mondta el. És persze az, nem számolt a belső ellenségeivel, akik kiszivárogtatták.
Most Orbánnak szembesülnie kell azzal, hogy az ő belső ellenségei, akik jobboldali mivoltuk dacára nem szeretnék őt az ország élén látni nem különbek, mint az antigyurcsányista szocialisták. Népének meg azzal, hogy szemben Gyurcsánnyal, aki magáról és társairól - nagy érzelmi töltéssel - állította, hogy hazudtak, kiderül, hogy Orbán és csapata folyamatosan hazudik. A vállalkozóknak, a nyugdíjasoknak, a külföldieknek, de még a suttyó szélsőjobbnak is, amellyel eddig mutyizott, most mégis inkább pofozkodna.
Ma Magyarországon profi politizálásról beszélni sem lehet. Ez független attól, hogy akadnak-e profi politikusok. Ahhoz ugyanis, hogy a profizmus uralkodjon, olyan rendszer kell, amelyik hatékony. Mégpedig „végtermék-hatékony”.
A politizálás célja az, hogy jobban éljünk, „mint négy éve”. Semmi más. És ezért együtt kell működni. Bármi áron. Mindenkinek. Az ellenzéknek is.
Magam is szeretem magamat profinak látni. Csakhogy hiába tudok bármilyen műfajban bármikor bármilyen terjedelemben írni, ha ehhez nincs megfelelő szerkesztőség, akkor teljesen mindegy, mit tudok, és mit akarok. Az újságírás végtermék-centrikus csapatmunka, amelynek az a végcélja, hogy egy olvasható, jól szerkesztett, kellemes megjelenésű, újdonságokat tartalmazó, ám mégis elemző, tájékoztató, életminőséget is óvó lapot hozzunk létre. Minden nap. Teljesen mindegy, mekkora szenvedéssel, teljesen mindegy, hogy mennyit ordítozunk közben - ha úgy tetszik, ideiglenesen ellenzéki szerepben -, és az is mindegy, mekkora árat fizetünk ezért. Nem rendelkezünk se a saját időnkkel, sem a magánéletünkkel, rá is megy erre az életünk. Természetesen vannak határok, de addig mindent fölülír az együttműködés és a legjobb egyéni teljesítményekből összeálló csapatmunka kényszere. Ha ebben a rendszerben akadnak olyanok, akik nem egy irányba húznak, azoktól elbúcsúzunk. A napi küzdelem egyik legfontosabb része, hogy a lehető legkegyetlenebbül - ha kell, megint ordítozva, egymást gyalázva - elemezzük saját hibáinkat, éppen azért, hogy - legalább egy időre - ezek ne fordulhassanak elő még egyszer. Mert ránk naponta szavaznak az olvasók, és nincs kegyelem, nincs mellébeszélés. Aki elpártol tőlünk, azt szinte örökre elveszítjük.
Így dolgoznak az orvosok, a rendőrök, a tűzoltók, a katonák, és vélhetően majdnem mindenki. Biztosan kivéve a politikusokat.
Ha a politikai rendszer is így működne, ha úgy tetszik, „termékcentrikusan”, akkor nem tűrné el azt, hogy bárki - beleértve az ellenzéket is - föladja a szerepét, megengedje magának az utcai politizálást, a zavargások szítását, a külföldön való hazaárulkodást, az erőszakos csoportokkal való kokettálást, a választáson alapuló hatalom legitimitásának folyamatos megkérdőjelezését. Ha profi rendszerben dolgozna a politika, akkor egyeztetne a köztársasági elnök, nem járna külön utakon a parlament elnöke, döntések előtt kínosan ügyelne a miniszterelnök az érdekegyeztetési kötelezettségekre, az ellenzék pedig folyamatosan tárgyalna a hatalommal.
Valójában azt se lehet eldönteni, hogy Orbán Viktor komolyan gondolja-e, hogy az érzelemmentes politizálás lenne a profizmus jele, vagy csak nagyképűsködik. Ha egyszer elemezné a saját sorsát, rájönne, hogy éppen az érzelmes politizálásnak köszönhet mindent. Nem csak úgy lehet érzelmes valaki, ha ordibál, kacarászik, vagy vinnyog. Az a mérhetetlen szomorúság, ami Orbán arcán van, amióta nincs hatalmon, az az állandó kínos szenteskedés, az a döbbenetes bosszúvágy, ami gyakorlatilag megöregítette, úgy látszik, sokak számára vonzó. Talán azért, mert kifejezetten illetlen testbeszédével azt fejezi ki, amit nagyon sokan gondolnak ebben az országban, és úgy foglalható össze, hogy „Gyurcsány takarodj.”
Nem hiszem, hogy profibb lenne ez a belső lelki karóra feszült gyűlöletgépezet, amit Orbán mutat, mint az a kétségtelenül kamaszosan komikus önfeledt érzelmesség és üdvpátosz, ami néha Gyurcsányból árad.
És attól, hogy másokkal - Répássyval, Szíjjártóval, Kövérrel, Bayer Zsolttal vagy éppen Morvai Krisztinával - mondatja el, amit nyilvánosan neki nem szabad, senki sem gondolja ám azt, hogy ezeket nem ő gondolja, vagy ő másképp gondolja.
És lám: ha azt hiszi, hogy nem nagy nyilvánosság előtt beszél, és titokban marad, amit mond, mekkora amatőr lesz belőle! Rajtakapott vidéki mentalista.
A nyilvánosság rendkívül jelentős tényező a profi politizálásban. Ha a profizmus elvárásait keressük, legyen az az első számú ismérv, hogy az a profi, aki nem sunnyog, hanem ki mer állni a másikkal, vitában. Miért van az, hogy Orbán Viktor a választások óta még egyszer sem merte Gyurcsányt vitára hívni, és ha meghívás lebegett, elutasította? Követeljük együtt, hogy a választásokig hátralévő időben félévente üljenek le a televízió nyilvánossága elé, és beszéljék meg a dolgokat! Kapjanak két órát, hogy jusson mindenre idő.
Van egy másik javaslatom is: a világon egyedülálló, de divat- és hagyományteremtő módon kérjük el Jakupcsek Gabriellától a hazugságvizsgáló gépét, és nézzük meg, ki hazudik. Ha már úgyis a hazudozásról szól az életünk. És ha megszólal a vészduda, a rajtakapott legyen köteles addig magyarázni, amíg újra és újra megszólal. És legyen az a rendkívül liberális szabály, hogy aki két órán belül tíznél többször hazudik, az önként távozzon a politikából. Örökre.
Na persze az lesz a válasz, hogy nem lesz válasz. Ha meg sokan megkérdezik a politikai vezetőinket, hogy hajlandók lennének-e erre, azt mondják majd, hogy de hát ez vicc: „profi politikus ilyesmibe nem megy bele.”
Akkor maradjanak inkább amatőrök. Mi meg a balekok, akik ezt az idők végezetéig eltűrjük.