Három tanulság

A múlt hét végén három történet végződött valahogyan. Bár mindegyiknek lesz folytatása, lehet tanulságozni.
Az egyik az volt, hogy a kilencszeres gyilkossággal – talán most már eléggé alaposan - gyanúsított N. László öngyilkos lett a zárkában. A börtönőrök nem nagyon szabadkoznak – ők úgy őrizék, ahogy azt előírták nekik, aki meg akar halni, az meg is tud. Biztos így is van.
Nincs jogunk megítélni, hogy egy embernek joga van-e az öngyilkosságra, pláne olyan helyzetben, amikor valakit csakugyan az élet végéig tartó elzárás fenyeget. Nem akarom gyalázni, hiszen végülis bármit tett, megbűnhődött, ezért csak halkan jegyzem meg: nem bántam volna, ha megvárja a bíróság ítéletét. Mert talán tartozott volna nekünk, pláne az áldozatok családtagjainak azzal, hogy kiderüljön az alaposan vélhető igazság. Ha volt benne annyi bátorság, hogy egy szerencsétlen postásra fegyvert emelt, és meg is ölte, ha volt annyi, hogy még nyolc embert elpusztított – vagy egyáltalán részt vett ebben –, akkor lehetett volna annyi is, hogy egy csöppet segít az áldozatokon. Az igazsággal. Ha az nem is gyógyít, talán enyhít. De nem volt ennyi bátorság benne. Kár. Nyugodjék úgy, ahogy tud, ha hitt valami túlvilágban.
Egyébként meg azt gondolom, hogy tényleges életfogytiglanra ítélteknek föl kellene ajánlani az öngyilkosság lehetőségét. Mondom ezt annak ellenére, hogy a halálos ítélet ellensége vagyok. Nem tudom, hogy nagyobb büntetés-e a halálnál az örökre bezárt élet, de biztos, hogy az öngyilkosság lehetősége – vagyis az, hogy ugyan az állam nem ölhet, de hagyja, hogy a rettenetes bűnöket elkövetők magukat halálra ítéljék, és azt végre is hajtsák – talán megvitatható kérdés. Ez éppen olyan, mint az eutanázia.
N. László tehát levonta, amit kellett, vagy lehetett, és így döntött.
Mészöly Kálmán is levonta, miután azt a rasszista megjegyzést tette nagyon nyilvánosan, hogy az afrikai focisták még le se jönnek a fáról, már hozzák őket… Mészöly – akinek persze hatalmas szíve van, és sokat adott nekünk - sokszor adta tanúbizonyságát annak, hogy a kultúrált viselkedés dolgában kihívásokkal küzd, ilyen kocsmabudi-szintű tréfálkozásra eddig nem ragadtatta magát. Vagy igen, csak nem kamerák előtt. Valaki erre azt mondta nekem, hogy Mészöly azt se tudja, mi az a rasszizmus – azt visszhangozta, amit valahol hallott. És szellemesnek talált.
Mindegy. De legalább volt benne annyi tisztesség, hogy miután fölfogta, mit beszélt, lemondott. Nem tudom, hogy az összes posztjáról-e, és azt se, hogy amiről le, az fontos, jelentős, de legalább tett egy gesztust. És mivel Mészöly nem csak kiváló sportember, hanem önkéntes politikai tényező is, nem csak a sportolók tanulhatnak tőle.
Répássy Róbert módot kapott arra, hogy levonjon egy következtetést: miután az Országos Választási Bizottság fideszes tagja kiszivárogtatta egy beadványtevő nevét. Az adatvédelem biztosa szerint ez bűncselekmény. Az MSZP lemondásra szólított, Répássy pedig odáig merészkedett, hogy az MSZP-nek kellene bocsánatot kérnie. Arra hivatkozik, hogy mire való a fideszes tag az OVB-ben, ha nem arra, hogy kiadja az információkat. Hogy az mennyire természetes, hogy igenis kiadja. Nevestül, címestül. Én még csak hajlanék arra, hogy na jó, esetleg pusmoghat a rettenetes bérenc, áruló nyelvészről Orbánnal, netán Répássyval - bár a környezetemben minden jogértő azt mondja, hogy még ez is büntetendő -, na de ahhoz sem Orbánnak, de még Répássynak sincs joga, hogy fölhívja a Hír TV-t, és bemondja a nevet és a címet, ahova ki kell menni ádázul riporterkedni. És Répássy - rendkívül tehetségesen - addig diskurál minden másról, amíg csak egy kérdésről feledkezik el mindenki: a Hír TV-s kollegák informálásának jogáról. Ki tette? Ő mondjon le, vagy legalább ő kérjen bocsánatot, a főnöke pedig tanuljon Mészölytől. Pláne azután, hogy ez az adatlopdosás már nem az első eset. Valaki vállalta a felelősséget a szerverbetörésért? Nem emlékszem.
Egyébként mindig volt a környezetemben olyan ember, aki lyukat beszélt mindenki hasába, és a végén mindig az lett, hogy inkább hagytuk a francba az igazságot, csak fogja már be.