A rossz lóra tevés

„Antifa” kérdezi, mit szólok ahhoz, hogy a Magyar Fórum a matula.hu zsidókeresőjét használja? Láttam. Azt szólom hozzá, hogy ami összetartozik, az előbb-utóbb össze is növöget. Van mit szeretniük egymáson. És jó is hogy vannak, mert így tudhatjuk, hol az ember egyik vége, meg hol a másik.
És azt is kérdezi, mit szólok ahhoz, hogy Tóta W. Várkonyi Tibort "valami öreg kommunistának a Népszavánál" nevezi? Hogy szerintem csak tájékozatlan, vagy aljas.
Először is, a tudatos tájékozatlanság – van ilyen -, ebben a szakmában aljasság. Másodszor - és természetesen - Tibor sose volt kommunista. De még úgy se, hogy cselből belépett volna a pártba -, és ebből volt is baja, de ez most mindegy. Egyszerűen méltatlan, hogy akár Várkonyi Tibor egy Tóta Wével vitatkozzon, akár én védjem őt egy ilyen ellen. Tóta W. annyira nyálgerincű, annyira senki etikai értelemben, hogy ha rá gondolok, mindig egy hatalmas hiányt érzek. Ám mégis van ott valami, mert ami az írásaiba belehullik, az valahogy mocskos lesz. Ez is egy szerep. Kár, mert jobban írna, ha tisztességesebb lenne.

Olvasom Farkasházy Tivadar új könyvét, aminek az a címe, hogy Zsokékrul. Azt írta bele nekem, ajánlás gyanánt, hogy "Ivánnak, aki mindig rossz lóra tett". Mondjuk, ezzel meglepett, de annyira, hogy napok óta gondolkozom: mégis mire gondolt? A magánéletemre, a karrieremre, vagy mire?
Teddy kicsit ismeri a magánéletemet, tudom, hogy magamnak való zárkózott embernek tart, amiben van is igazság, bár nem ismerek magamnál nyíltabb embert - ez csak látszólagos ellentmondás. Hogy, amióta ismer, sokat változott az életem, ami nem más, mint tönkremenések, lepusztulások és fölállások sorozata? Persze. Kié nem? Persze biztos vannak olyanok, akiken ez nem látszik, például abból, hogy mással élnek, aztán megint mással, de ez részben típus, részben szerencse kérdése. Én például mélységesen irigylem azokat, akik egész életüket ugyanazzal élik le, boldogan, mindhalálig. Én is, mindig ilyen szerettem volna lenni, de nem volt szerencsém. Azt hiszem, most van, Katával. Végülis, az életben egyszer járhat az embernek. Vagy mi.
Talán mégsem én tettem rossz lovakra, hanem vélhetően én voltam rossz ló. Hiszen itt kettős téttevés van: valaki rám is tett, mindig. Aztán nem bizonyultam nyerőnek. És ez nem is volt véletlen, de ezt csak így, utólag tudom. Mert például én afféle halónincs-típus voltam, többnyire kikandikált a velem való életből egy előttem volt "igazi", egy "életemszerelme", hogy másképp ne mondjam, egy "nagyő", akinek nem bírtam a helyébe lépni. Sorozatban, Fantom-paripák. És ezek folyamatosan bukkantak, bezavartak, míg aztán eljutottam odáig, hogy már nem is akartam hozzájuk képest sem megfelelni, mert nem vagyok egy versenyló-típus.
A szakmámban sem, az irodalomban meg pláne. Nem mondom, hogy nem szeretek vágtatgatni, de inkább csak a sztyeppén. Az se baj, ha egyedül. Ha betévedek valami hippodromba, elfutkosgatok a többiekkel, de nem ragaszkodom a versenyhez. Bár az is igaz, hogy az együtt rohanásban van valami csodálatos. De az igazi az, ha mások együtt rohannak, én meg valahol látótávolságra tőlük, velük is meg nem is, és ha nem is vagyok gyorsabb náluk, legalább tartom a tempót. Néha persze jó megmutatni, hogy, ha akarok, be tudok előzni. Szeretek első lenni, de kifejezetten unom azt a folyamatot, amikor nem csak az erő és a tehetség számít, hanem az csak feltétel, és egyéb erők és tehetségek fontosabban a ménesbeli besorolásban, az élre törésben. Annyira nekem nem fontos az élenvágtázás, hogy a fél életemet arra fordítsam, hogy egy kicsit oda is eljussak.
Mondjuk érdekes, hogy pont Teddy írja ezt, mert, ha úgy vesszük, rá is tettem az életemet. Vagy másfél évtizede együtt dolgozunk, lazán, békésen, malomlovak módjára, és igazából nem is tudom, kit választhattam volna helyette. Különben is, először ő tette a tétet rám, amikor üzent, hogy írnék-e a Hócipőbe, mert a kilencvenes évek elején ő volt fogadó, sőt istállóépítő pozícióban, én meg éppen berontottam a mezőről. Az nyilván számára is hamar kiderült, hogy versenyképtelen vagyok, pláne nem egy mindenre használható paripa, de azért jó egy ilyen is az istállóban. A ménesben viszont használhatatlan, mert elkódorog. Viszont olyan szelíd, mint egy tehén, elél gyönge füvön is, és azt is megkeresi magának.
Mielőtt „Valaki" megkérdezi, hogy miért olvasom Teddy könyvét, érdekel-e egyáltalán a téma: mint szerintem minden normális ember, nagyon vonzódom a lovakhoz, a körülöttük levő világhoz. Az egész gyerekkoromban ott voltak körülöttem. Nyáron például reggelenként a kertünkben, ahova állatorvos nagyapámhoz hordták őket a földmívesek. Sose tudtam megállni, hogy ne érjek legalább hozzájuk. Mint ahogy az istállókban sem, ahova a nagyapám nyaranta vitt magával, mert azt akarta, hogy állatorvos legyek. Ő egyébként nagyon jó szakember lehetett. A háború előtt versenylovakat tenyésztett. (Utána a körülmények matt áttért a disznókra – velük aztán országos hírnévre tett szert.) Abból gondolom, hogy értette a dolgát, mert például tartalékos tisztként ő volt a határőrség lósorozója. Amikor elmúlt hatvan, akkor se engedték el, nem kapott obsitot, mert nem tudták helyettesíteni. Amikormár nyugdíjban volt, elmentem vele párszor lószemlére, mindenféle nagy tenyészhelyekre, mert külföldieknek segített kiválasztani a megfelelőt. Néha jártunk lóversenyen is. Sose fogadott, mert nem azért ment. De a legfontosabb szakmai jel az volt, hogy minden évben különleges tisztelettel látták vendégül a mongolok az országos mezőgazdasági kiállításon. Ők meg aztán tudják, ki ért a lóhoz.
Mostanában már csak annyi közöm van a lovakhoz, hogyha elmegyek egy karám mellett, és ha az időm engedi, mindig megállok, hogy legalább nézegessem őket. Mert az jó. Szeretem fényképezni őket, mert az is jó. Meg lófejeket gyúrni agyagból. Majd egyszer készítek egyet Teddynek.
Azért is olvasom a könyvét, mert kíváncsi vagyok a teljesítményére. Képes-e egy ilyen témából olyan könyvet kihozni, ami forrásértékű dokumentum lehet egy országról, egy népről? Eddig úgy néz ki, hogy képes.