A sajnálatos eseményekről

A legújabb „ötvenhatos sajnálatos eseményekről” szögezzük le a tényeket. Az ünnep előtt azért nyomták ki a Kossuth térről az úgynevezett demonstrálókat, mert nem tartották be az egyezséget, ráadásul kiderült, hogy a rendőrség már-már nevetséges türelmével visszaélve fölfegyverkeztek. Komoly veszélyt jelentettek az állam vezetőire és vendégeinkre. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek a morcos emberek megpróbálnak majd visszatérni az állami ünnepségek idején. Világos volt, hogy ebből utcai küzdelmek lesznek.
Amikor Orbán Viktor eldöntötte, hogy külön ünnepel, és az Astoriához hirdetett ünnepi óriásgyűlést, pontosan tudta, milyen veszélyekkel számolhat. Különös tekintettel arra, hogy ultimátumot adott a parlamentnek, majd a saját demonstráció-sorozatát a Kossuth térre, a már hetek óta tartó hagymázdemonstrációkra szervezte, sőt nyilvánvalóan tudatosan az árpádsávos zászlók alatt vonuló újfasisztákat is népébe fogadta. Aki ilyenekkel veti a szelet, az halált arat. Ha olyan a konstelláció. Ráadásul ünnepi beszédében éppen csak emlegette az ünnepet, folytatta ott, ahol a Kossuth téren ő és a szónokai abbahagyták. Szégyenszemre aktuálpolitizált, amivel saját ígéretét is megszegte: mindenkit hívott pártállástól függetlenül. Csak az következett be, amitől féltünk.
Beszéde alatt szemmel láthatóan tudta, hogy baj lehet, lázított, aztán jó vezérként mégis maradt a „demokratikus keretek” között: újabb „alkotmányos” zsarolásba kezdett. Most éppen ügydöntő népszavaztatna. Ahelyett, hogy beszéde előtt egyeztetett volna a rendőrséggel, fölhívta volna a hallgatók figyelmet arra, hogy a közelben harcok dúlnak, mindenki azonnal, rendezetten, lehetőleg javasolt irányokban hagyja el az Astoria környékét. (Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket és az öregeket már Philip is eltanácsolhatta volna.) Orbán pontosan tudta, hogy ha a saját mérsékelt keménymagosai összekeverednek a Kossuth téri keménykedőkkel, és összecsapnak a rendőrökkel, abból akár tömegkatasztrófa is lehet. Gondolom, ő maga szépen hazament, és jó lelkiismerettel átaludta az éjszakát, mint a tévészékház ostroma idején. Maga helyett az alvezéreiből csinált hülyét, akik hirtelen egy vita erejéig mégiscsak visszatérnének a parlamentbe, mindenféle vizsgálatokat követelnek, kérdezgetnének a miniszterelnöktől.
Ne kérdezzenek. Ha heteken át nem vették észre, hogy az október huszonharmadikára időzített utcai harcokat készítik elő, és nem tudták, hogy a rendőrség még egyszer nem ad esélyt a tévészékházas vereségre, akkor most fogják be a szájukat. Szégyelljék magukat. Ugyanúgy, ahogy mi, mindannyian. Legyen csönd. Különösen azok után, hogy még a Kossuth tériek elzavarásáért – aminek jogosságát még az épebb elméjű tériek is elismerték - a rendőrséget tették felelőssé. Azt a rendőrséget, amelyiknek az első „fűre lépni tilos” szabály megszegésekor el kellett volna zavarnia a joggal már hetek óta visszaélő csoportokat.
Hogy a rendőrség brutálisan lépett föl? Nincs ezen mit vitatni: iszonyatos volt látni, amit műveltek. És itt engedtessék meg, hogy személyes legyek. A saját fiam is csapdába esett, miközben a munkáját végezte. A rendőrök elől egy kávézóba menekült. Ők pedig – ki tudja milyen taktikai tankönyv alapján – könnygázt fújtak a zárt térben teljesen békésen várakozókra. Amikor a fulladás elől ki akartak menekülni, szembe találkoztak a rendőr-tömeggel. Órákba telt mire kiszabadultak. Senkinek nem kívánom, hogy – szülőként is – átéljen ilyet, meg azokat az órákat se, mire a gyereke végre hazajut. Azt hiszem, már soha nem fogok úgy emlékezni ötvenhatra, hogy közben ne legyen benne az, hogy tehetetlenül ülök otthon, mert hiába indulnék a gyerekemért, csak annyit tehetek, hogy a tévében és az interneten figyelem a híreket, és megpróbálom telefonon át terelgetni.
Mindezt csak azért írtam ide, hogy jelezzem: elfogult vagyok a rendőrökkel. Nekem legalább egy bizonyítékom van arra, hogy igenis időnként értelmetlen brutalitással léptek föl. De erre csak azt tudom mondani, amit a fiamnak mondtam: minden háborúban mindig, szinte mindenki megszegi az elemi normákat. Erről szól a háború. Egy harcoló alakulatban nincs demokrácia. Sem befelé, sem kifelé. Minden kívülállót ellenségnek néz, mert nem tehet mást, hiszen a saját életét védi. Nem ad esélyt az ellenfélnek. Különös tekintettel arra az esetre, ha előtte súlyos megaláztatásokat, vereségeket élt át. Aki háborúba keveredik direkt, vagy önhibáján kívül, annak ezzel számolni kell. A rendőrséggel kapcsolatban egyetlen dolgot vizsgálnak majd: szakszerűen meg tudta-e szüntetni a városra nézve életveszélyes zavargásokat, avagy sem. Mivel a feladatát teljesítette, a túlkapás kérdése akkor merülne föl, ha lettek volna halottak.
Ami meg ötvenhatot, és annak megünneplését illeti: az még csak hagyján, hogy játéktankkal rohangáló tüntetőkkel tettük magunkat a megérdemelt helyünkre. De hogy végig kellett hallgatni, hogy azokban a percekben, amikor egy ország némán lett volna köteles emlékezni a kivégzett forradalmárokra, a magát igaz ötvenhat kizárólagos örököseinek nyilvánító tömeg azt skandálja, hogy elkúrtad, elkúrtad… Hát akkor itt fejezzük be. Innen nincs tovább.
Ami pedig a morális válságot illeti, ami állítólag oka a kialakult helyzetnek: illő tisztelettel kérem a köztársaság elnökét, aki Gyurcsány Ferenccel ellentétben nem mert elmenni az emlékműavatásra, vagyis nem vállalta, hogy személyesen is szembenézzen viselkedésének lehetséges végkövetkezményeivel, vagyis azzal, hogy az életébe kerülhetnek a meggondolatlan szavai, gondolja végig, hogy csakugyan hiteles-e az a morál, amelyik hetek óta válságosdit játszik, ha megtestesítői a nyilas zászlók alatt tomboló csőcselék, és az elkúrtadozó ünneplő tömeg. Ha Gyurcsánytól messzemenő következtetések levonását várja, akkor itt az ideje, hogy jó példával járjon elő.
Ugyanez vonatkozik Orbán Viktorra. Azok után, amiket az utóbbi hetekben elkövetett azzal, hogy az utcára vitte a politizálást, és zavargásokig uszította az embereket, nem merülhet-e föl még az elfogulatlan szemlélőben is, hogy mára legalább akkora bűnöket követett el oly szeretett népe ellen, mint Gyurcsány Ferenc? Nem gondolja-e, hogy az ország számára legalább annyira üdvös lenne, ha a politikai karrierjéhez úgy viszonyulna, mint amit az ellenségének ajánl megoldás gyanánt?
Megszégyenültünk. Szerencsésen, mert Isten csakugyan védi a hülyéket: megint megúsztuk halottak nélkül. De ha most nem állunk meg, nem gondolom, hogy lesz még egy esélyünk. (Népszava)