kedd, szeptember 26, 2006

Ima


Avram többnyire dél körül imádkozott a kolostor kápolnájában. A térre nyílt, az ajtaja mindig, de csakugyan mindig, éjjel is és nappal is nyitva volt, bárki, bármikor beléphetett. Avram mindig ugyanott, a gyertyák előtt, a saját térdeplőjén imádkozott. A térdeplő kopott volt, nagyon kopott, évszázados. Egy Marion nevű megszállott, kicsit szent szerzetestől örökölte.
Ha ugyan azt imádkozásnak lehet nevezni, amit Avram művelt, hiszen hangosan beszélt, órákon át. Szép mély hangja volt, és ha nem volt értelem abban, amit maga elé, alá, vagy mit tudni hova mormogott, akkor is jó volt hallgatni. Ebből aztán az lett, hogy a népek szépen, lassan beszivárogtak a kápolnába, és afféle divat lett Avramot figyelni.
Valójában nem imákat mondott, legföljebb foszlányokat, hanem Istennel beszélgetett. Néha, mintha gyónt volna. Furcsa vallomások voltak ezek. Kérte Istent, hogy nézzen a lelkébe, legyen csönd, de akkora, hogy féljen a megsiketüléstől, ömöljön rá fény, de ne kívülről, hanem a bensőjéből, tisztítsa őt fénnyel és csönddel. És az emberek azt állították, hogy kisvártatva igenis csönd lett a kápolnában is, mert igenis kiáradt a csönd Avram lelkéből, vagy a testéből. Azért gondolták, hogy mégis inkább a testéből, mert igenis fényt láttak a feje fölött. Az meg olyan volt, mintha a hajszálainak végén apró pontok gyúlnának. És honnan máshonnan kapnák a fényt, mint Avram fejéből?
Nem is volt ez olyan ritka jelenség. Szinte hetente láttak ilyesmit. Mint ahogy azt is, hogy Avram fölemelkedik a térdeplőről, miután Istent kéri, hogy tegye őt könnyűvé. De igazából ezt már el se hitték az emberek, pedig sokszor látták a saját szemükkel. Furcsa, de megegyeztek abban, hogy ez nem lehet igaz, és aztán hiába látták a saját szemükkel, tudták, hogy becsapják magukat.
Imája betöltötte a kápolnát. Volt, aki azt állította, hogy látta, legalábbis valamiképpen észlelte, hogy a hangok elmennek a falig, a szentélyig, aztán ott fölkúsznak a kupoláig, aztán széthullnak odaföntről. Borzasztó, mondta valaki. Hátborzongató! Megesküdött arra, hogy ha Avram száz évig tenné ezt, akkor elkopnak a szentély ikonjai. Legalábbis lenne ott egy sáv, olyan, mint egy rovarcsapás.
De hát Avram nem tette száz évig, éppen csak egy esztendőt imádkozott a kolostor kápolnájában. Aztán jött a háború, és a határ olyan közel volt, hogy az ágyúzás minden nap és minden éjjel áthallatszott. Az emberek sokatlanul nagy számban gyűltek minden délben a kápolnába. A végén már alig fértek el.
A háború idején – ameddig a kolostorban maradhatott – nem beszélt imádság közben, hanem énekelt. Bár ez így nem pontos, mert tulajdonképpen csak hangokat hallatott. Az ima kezdetekor egy darabig csak térdelt, némán, lehunyt szemmel, aztán egyszercsak kijöttek belőle a hangok. Igazából az volt a rémisztő, hogy nem esett semmiféle révületbe, nem látszottak csodálatos átváltozások, nem lebegett, nem fénylett – valaki a szerzetesek közül erre azt mondta, hogy abbahagyta a bohóckodást -, hanem gyerekek, asszonyok, férfiak, sőt állatok sírtak a torkából. De ez mégsem rémisztő volt, hanem szinte ének. Valaki azt mondta, hogy az Isten megállt a határ innenső felén és itt siratja a lényeket.
Egy Anaszi nevű okos paraszt úgy vélte: Isten soha nem avatkozik be az emberek háborúiba, mert tanult a teremtés rettenetes tévedéseiből, és fél a saját cselekedeteitől.
Azokban a hetekben egyetlen egy csoda történt. Avram imádkozott, és egyszercsak hatalmas fényözön zúdult a kápolnába, mégpedig a kupola üvegborítású világítórésén át. Az egész nem tartott egy percnél tovább, de a népek mind elvakultak, rémületükben a padlóra borultak.
Ezt még maga Avram is jelnek vélte. Másnap fölkerekedett, átment a határon, bele a háborúba, azzal a tervvel, hogy Istent maga mögött hagyja. Az Úr ettől magányos lesz, és utána indul.
Egy hétbe se telt, elfogták és az n.-i fogolytáborba hurcolták. Egy éjszakán aztán, a priccsen – az egy EU-raklap volt, szálkás fából, valami ronggyal és szalmával takarva -, ahol másodmagával feküdt egy Sohopin nevű szegény kicsi éhenhaldoklóval, megállapította, hogy Isten nem követte.
Elmondta ezt Sohopin mérnöknek, aki kinevette, és azt mondta, hogy nincs is Isten.
Pedig jelet adott nekem, mondta Avram, és elmesélte a nagy fényességet.
Sohopin megkérdezte, hogy pontosan mikor volt az, és melyik templomban. Avram elmondott mindent. A mérnök elmagyarázta: azt a templomot úgy építették, hogy bizonyos számú esztendők elmúltával a napéjegyenlőségek idején, amikor délben a Nap a kupola fölé ér, illetve a Föld ráfordul a Napra, akkor beárad a ragyogás. De ennek pontos idejéről csak a papok tudnak, hogy elkápráztathassák a népet. Neked meg kedves Avram, elfelejtettek szólni.
Igenám, de Avram emlékezett, hogy nem délben volt az a dolog.Sohopin kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: dehogynem, csak amióta ezt a hülye nyári időszámítás bevezették, minden összezavarodik. Csillagászatilag biztosan délben jött az a fényesség. Aztán Solopin elaludt, nem is ébredt föl soha többé, mert álmában éhen halt. Avram sajnálta, hogy nem tudta imádsággal vagy legalább énekkel átkísérni a másik életbe. Akkoriban kezdett el olyasmiken gondolkozni, hogy aki éhen hal, annak a lelkében marad-e elég energia ahhoz, hogy föltámadjon a Túlvilágon. Nem csak Solopin üdve miatt aggódott – tudta, hogy az ő istentelen lelke Isten elé kerül, ha lesz ereje, mert jó ember volt. Hanem maga miatt is kétségek gyötörték. Az járt a fejében, hogy talán jobb, ha az ember mégis inkább idejében agyonlöveti magát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése