Csődállapotból

A múlt hét végére rendesen csődállapotba kerültem. Elsősorban azért, mert semmivel nem jutottam semmire. Úgy gondoltam, hogy a szabadságomat arra használom, hogy rendbe rakok pár dolgot a lakásban, és közben gyerekezek is. Ez úgy néz ki, hogy dolgozgatok tízperceket, aztán játszom egy órát, vagy medencézek velük. Az utóbbi szinte sikerült is, pláne, hogy négy gyerek volt, de semmivel nem jutottam semmire. Igazából az volt a baj, hogy mindehhez kellett volna egy kőműves meg a vízvezeték-szerelő. Előbb a kőműves. Az utóbbi néhány hetem azzal telt, hogy kerestem. Szépen, sorjában, ötöt. Aztán, ha megtaláltam, megbeszéltem a dolgot, majd hamarosan kiderült, hogy vagy megbetegedett, vagy más munkája lett hirtelen. Nagyobb, tehát azt választja. Ehhez hozzá tartozik, hogy az ilyen nemleges válaszokra is két-három napot kell várni. És én hívogatom őket, vagyis inkább az üzenőre állított telefonokat. (Semmiképpen nem szeretném kioktatni ennek a gyönyörű mesterségnek a tiszteletre méltó képviselőit, de ha valakinek van ilyesmire pénze és lehetősége, tartson már egy ingyenes konferenciát a mesteremberi bunkóság mibenlétéről! Ugyanezek az emberek biztosan nagyon meg vannak sértődve, ha a hivatalokban áltatják őket, vagy nem kellő odaadással intézik az ügyeiket. Nem az a baj, hogy nem végeznek el egy olyan munkát, amiben megállapodtunk, hanem az, hogy késleltetnek, noha már a megállapodás pillanatában biztosan tudják, hogy nem jönnek. Van olyan, hogy kicsi munka. Nem várhatják el tőlem, hogy szétverjem a házamat azért, hogy nagyobb munka legyen a kicsiből.) A múlt hét végét nem is töltöttem Tahiban, mert egyrészt Milost vissza ellett vinnem, másrészt Tamaráék is bementek a városba, harmadrészt, ki kellett pihennem magam, vagyis a pihenésem, és összeszednem, legalább az eszemet. Ez sikerült is. A szombatra várt legutolsó kőmíves-válasz hétfő délre érkezett meg. Hogy mégsem ér rá, persze. Ebből az lett, hogy átszerveztem a dolgot: jöjjön előbb a vízvezető, aztán a kőműves! És ez lett a szerencsés képlet, mert megjött, megállapodtunk, hogy két hét múlva kezdi a munkát, ám megmondta egy megbízható kőműves telefonszámát. Aki már itt is volt, és szombatra vállalta… (Benne már csak azért is bízom, mert évtizedek óta ismerem a mamáját.) Így aztán most teljesen lazán nyaralunk Milossal kettesben – Kata és Saci is bent maradt a városban, mert van nekik mindenféle dolguk. Mondjuk, nehezen vagyok Kata nélkül, de neki is kell pár nap, hogy rendbe rakja a lakást meg a dolgait, ha egyszer, végre nem kell minden nap tanítani. Most az van, hogy tízperceket meszelek – a plafont nem is szabad tovább, ha nincs hozzászokva az ember, mert belebetegszik. Így is leszakadnak a vállaim. Aztán hatalmasakat játszunk Milossal – versenypuzzle – meglepően jól rakja ki a képeket, kicsit gyorsabsan, mint én -, valami Sega, ilyesmik. Amikor délután elállt az eső, az alkonyi napfényben nagyot sétáltunk is. A Napról meg a Holdról meséltem neki, meg a virágok nevére tanítottam. Ő meg állandóan pocsolyákat keresett, hogy átgázoljon rajtuk. Szórakoztatta az utca népét, ahogy szokta. (Holnap vehetünk új gumicsizmát, mert valahogy megtört, belemegy a víz. Nem is értem, hogyan lehetséges ez.) Aztán meg még együtt fürödtünk, jó nagyot. Állandóan a víz alatt van, és meglepően sokáig bírja. Véletlenül, mesekeresgélés közben észrevett egy kockát az egyik ócska gyerekcsatornán a Szkubiduból, és persze nem tudtam letagadni. Megengedtem, hogy megnézze ezt a szemetet.