Vashideg

Márta néni reggel nyolckor kiáltott anyámért, de ő még a boltban volt, én mentem be hozzá. Csak azt mondta, fiam, meghalok. Dermedten néztem, mozdulni se bírtam, csak álltam fölötte. Mereven nézte a plafont, aztán abbahagyta a lélegzést, kettőt rándult.
Tudtam, hogy tényleg meghalt. Máig nem tudom, honnan tudtam, hogy ilyenkor le kell fogni az ember szemét, vagyis a tekintetét. De a testem, úgy működött, hogy én benne voltam, a kéz meg tette a dolgát. Belül egy megfagyott kis gyerek voltam, a kéz, a kezek meg már férfié vagy inkább asszonyé: kihúzták a takaró alól Márta néni kezeit, összekulcsolták az ujjait.
Melegek voltak még. Sem undort, se félelmet nem éreztem. Hanem amikor azt láttam, hogy az egyik karján, majdnem a csuklónál tetoválás van a bőrben, valami különös érzés fogott el. Nem rémület volt, hanem olyan, mint a csodálkozás: nahát akkor most már tudom, miért nem vett magára könnyű nyári ruhát, rövid ujjú blúzt. Mintha valaha is észrevettem volna, hogy nem vesz, nem hagyja fedetlenül a karját.
Nem mertem kimenni, menekülni, hanem letérdeltem mellé és imádkoztam, mint mindig, ha féltem. Daráltam magamban a Miatyánkokat, az Üdvözlényeket meg a Hiszekegyeket, mintha penitenciára lennék ítéltetve. És néztem Márta nénit, nem bírtam róla levenni a szemem. És csak, amikor azt gondoltam, hogy milyen szép, sokkal szebb, mint amikor élt, akkor kezdtem el sírni. És reszketni, de úgy, mint amikor a gerince fázik az embernek. Lassan oldódott a bensőm vashidege. Arra gondoltam, nem tudom róla levenni a szemem. Így őrzöm.
Amikor végre megjött anyám, fölemelt. És - biztos zavarában - azt mondta, menjek ki játszani.