Csönd

Kerestem a tökéletes csöndet. Elmentem a temetőbe, szélcsöndben, párás délutánon, amikor sűrű volt a levegő, de annyira, hogy akár meg is állhattak volna benne az innen és onnan hatoló hangok. Üldögéltem a dédanyám sírján, füleltem, és amikor elhallgattak a madarak - talán, mert róka járt arra -, akkor is maradt valami pisszegés.
Az erdőben, egy tisztáson olyan csönd volt, hogy már gyanakodtam. De aztán mocorgás lett: a fű növekedett, pisszegve.
Lementem a kútba, kötélen. A mélyén találtam egy tölgydeszkát, azon ültem. Vártam, hogy ne halljam a szívem dobogását se. Aztán egy homokszem hullott alá, és olybá tűnt, mintha csobbanna a víz alattam, és bár alig mozogtak, apró hullámok kúsztak a partok felé, aztán vissza, és megint.
Kerestem homokmezőn, hómezőn, hegytetőn, hiába. Megértettem, hogy soha nem hallhatom meg a csöndet. De tegnap, amikor a szerelmem hasára tettem a fülem, csak úgy, mert fázott, vagy mit tudom, miért... mert szeretek a fülemmel is hozzá érni, meghallottam. És azonnal tudtam, hogy mire emlékezem: a háromszor három hónapig tartó vörös éjszakára, ahogy lebegtem a szörcsögő csöndben egy dobogó szív alatt.