2006. január 1. (szombat) Jó volt az év vége, dacára annak, hogy baromi beteg vagyok tulajdonképpen. Vagyis nem olyan nagyon, csak levegőt nem kapok, bár arra néha nagy szükség lenne. Ehhez hozzájárult az is, hogy pénteken kicsit tovább fáztam, mert nem mentem autóval a városban. Úgy láttam, nem érdemes abba belehalni, hogy az egyik helyről át akarok jutni a másikra. Villamosoztam. Tulajdonképpen nagyon szeretek tömegesen közlekedni, mert elképesztően sok dolgot tudok meg az emberekről. Senkit nem akarok megsérteni, de néha az az érzésem, hogy a lakosság jelentős része mentálisan sérült. Legalábbis, előfordul, hogy például a metrón a szemben ülő öt emberből éppen öt látszik komplett hülyének. Maguknak valónak tűnnek, de abból a fajtából, amelyik bármikor kitörhet. Ilyenkor azzal nyugtatom magam, hogy esetleg ők is annak látnak engem. És ez valószínű is. Mindenesetre pénteken négy villamosúton három komplett novellára való történetet hallgattam végig. Ráadásul nagyon szépeket. Persze sose írom meg ezeket, mert annyira azért nem jók. Az más kérdés, hogy a novellába jó történet kell, vagy jól kell megírni az akármilyen történetet. (Kíváncsi vagyok, mikor fogok megint ilyesmit írni. És azt is érdekes lenne megtudni, hogy mostanában miért nem írok, noha egyre jobban szeretnék. Ezt írógörcsnek hívják, és arról szól, hogy az ember azt képzeli magáról, hogy soha többé nem lesz képes egyetlen története elmesélésére sem. Aztán elmúlik, ha mégis. És egy idő után újra kezdődik. Kicsit megrontja az ember életét.)
A Szilveszter azért volt jó, mert nem csináltunk semmit, azt leszámítva, hogy délelőtt elmentünk a piacra, ami bezárt, mire odaértünk. Ezért átmentünk egy plázába, ami tele volt szerencsétlen külföldiekkel, akiket ide hoztak szilveszterezni. Többnyire ukránoknak véltem őket, és szabadidős program gyanánt elvitték őket plázázni. Hadd lássák a nagy fényességet! Azt más kérdés, hogy addigra az összes bolt bezárt, tehát csak ehettek. (Mint később a tévéből kiderült, valami háromnapos utcai mulatozást ígértek itt a külföldieknek. Lehet, hogy volt ilyen terv, de nyilván szétmosta az undorító téli eső. Még szerencse, hogy már megyünk kifele a télből, mert ha ezt nem tudnám, meg is őrülnék.) Ettünk giroszt, aztán hazamentünk és nem csináltunk semmit. Mondjuk botrányos lett volna, ha társaságban vagyunk, annyira gyengélkedtem.
Katával az életünk fontos része a semmit nem csinálás. Mondhatni a kedvencünk. Meg az a tudat, hogy mindketten találtunk egy embert, akivel nem kell görcsösen valamit tenni. Például Szilveszter ürügyén, kínosan, kényszeresen, elkeserítően vidáman. (Összességében egyszerre volt nekem például elkeserítően rossz, és egészen csodás évem. Bizonyos értelemben meg nagyon szerencsés is voltam. Például kétszer utaztam olyan országba, amilyenbe soha nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok. Ja és tizenötször nyerem a lottón – legutóbb éppen tegnapelőtt.) Itt kell megemlékeznem arról, hogy nem hittem volna el: csakugyan nem robbantak a petárdák este hatig, és reggel hat után is föltűnő nyugalom volt. Akkor jó volt a rendelet, amit magam is többször szorgalmaztam. Tényleg nem hittem volna, és nehéz megmagyarázni is. Bár az is igaz, hogy a hibbant trombitást is keveset hallottunk. Vagy nem figyeltünk, mert el voltunk foglalva az ádáz semmittevéssel.
A Szilveszter azért volt jó, mert nem csináltunk semmit, azt leszámítva, hogy délelőtt elmentünk a piacra, ami bezárt, mire odaértünk. Ezért átmentünk egy plázába, ami tele volt szerencsétlen külföldiekkel, akiket ide hoztak szilveszterezni. Többnyire ukránoknak véltem őket, és szabadidős program gyanánt elvitték őket plázázni. Hadd lássák a nagy fényességet! Azt más kérdés, hogy addigra az összes bolt bezárt, tehát csak ehettek. (Mint később a tévéből kiderült, valami háromnapos utcai mulatozást ígértek itt a külföldieknek. Lehet, hogy volt ilyen terv, de nyilván szétmosta az undorító téli eső. Még szerencse, hogy már megyünk kifele a télből, mert ha ezt nem tudnám, meg is őrülnék.) Ettünk giroszt, aztán hazamentünk és nem csináltunk semmit. Mondjuk botrányos lett volna, ha társaságban vagyunk, annyira gyengélkedtem.
Katával az életünk fontos része a semmit nem csinálás. Mondhatni a kedvencünk. Meg az a tudat, hogy mindketten találtunk egy embert, akivel nem kell görcsösen valamit tenni. Például Szilveszter ürügyén, kínosan, kényszeresen, elkeserítően vidáman. (Összességében egyszerre volt nekem például elkeserítően rossz, és egészen csodás évem. Bizonyos értelemben meg nagyon szerencsés is voltam. Például kétszer utaztam olyan országba, amilyenbe soha nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok. Ja és tizenötször nyerem a lottón – legutóbb éppen tegnapelőtt.) Itt kell megemlékeznem arról, hogy nem hittem volna el: csakugyan nem robbantak a petárdák este hatig, és reggel hat után is föltűnő nyugalom volt. Akkor jó volt a rendelet, amit magam is többször szorgalmaztam. Tényleg nem hittem volna, és nehéz megmagyarázni is. Bár az is igaz, hogy a hibbant trombitást is keveset hallottunk. Vagy nem figyeltünk, mert el voltunk foglalva az ádáz semmittevéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése