Útviszonyok

December 27. (kedd) Bekövetkezett a rémálmom: pont akkor kellett mennem Milosért Bagra, amikor leesett az első nagy hó. Eszegettem az uzsonnát, amit Kata pakolt, és csak néztem ki a szerkesztőségi ablakon, és vártam, hogy esetleg, mégis megkegyelmez nekem az idő, és egy órával az indulás előtt abbahagyja. Mert akkor, mire lemegyek már legalább a főutakról eltakarítják. De nem! Hanem - ráadásul - a hó alá befagyott a lé, és így hóval megszórt tükörjégen araszolgathattam a többi, föltűnően óvatos autóssal. Annyira lassan mentünk, hogy csak a zsigulik, a mercédeszek meg a buszok voltak veszedelmesek, a hátsókerék meghajtás miatt. Időnként kipördültek és oldalra csapódtak. Velem még egy hókotró is megpróbált párkapcsolatot létesíteni a szomszéd sávból. Azon sértődött meg, hogy nem akartam mögé kerülni és az ablakomra kapni azt a sóból és homokból álló elegyet, amit oly hevesen szór ki hátul. Végülis egy óra alatt kijutottam a hármas útra. Azért nem az autópályára, mert még fél óra kellett volna a megközelítéséhez, és annyi meg elég volt nekem ahhoz, hogy már Gödöllőn legyek. Na jó: félúton Gödöllő felé. Két óra alatt elértem Bagot. A nagyszülők kiadták Milost, és máris fordulhattam vissza. Szerencsére elaludt az úton, mert azt a csoszogást nehezen bírta volna. Végülis másfél óra után - ennyire javultak az útviszonyok visszafelé - éppen Tahiban, az utcánk elején ébredt föl. Persze elzsibbadt a karja, és persze ettől ordított. És persze nem lehetett parkolni, viszont - persze - mögöttem jött egy csomó kocsi. Valahogy leálltam, behoztam levetkőztettem, megnyugtattam, aztán behoztam az autót is, nehogy holnap valami jégpáncél alól kelljen kiolvasztani. Persze Milos rendesen fölébredt, és kegyetlenül virrasztott féltizenegyig, viszont cserébe nem volt hajlandó megfürödni. De legalább fogat mosott - igaz, azt kétszer, mert kétféle fogkrémje van. De azért nagyon aranyos volt: ötpercenként kaptam egy nagy búcsúpuszit, azzal, hogy most már elalszik. De nem. Én aludtam el, és mindig a búcsúpuszikra ébredtem.

Itt szeretném megköszönni azt a sok-sok levelet, amelyben mindenféle jókívánságokat kaptam. Sajnos nem volt időm mindegyikre válaszolni, vagyis nem a bunkóságom miatt, hanem a végzetes időhiánytól van az, ha nem válaszolok.