Donáthok

December 17. (szombat) Megpróbáltam korán kelni, de nem annyira sikerült. Tízre vittem Milost, de alig bírtunk elkészülni az indulásig, pedig a szokottnál együttműködőbb volt, például az öltöztetésnél. Még reggelit is evett. Ráadásul egy munkagép miatt állt a forgalom a városban, vagyis inkább csak csoszogott, de azért idejében értünk a mamájához.
Aztán Katához mentem, onnan meg együtt átvenni magas kitüntetésemet. Érdekes volt, sok kedves emberrel. Végülis hatalmas megtiszteltetés olyan emberekkel együtt emlegetve lenni, mint Ferge Zsuzsa vagy ifjabb Donáth Ferenc. Mint kiderült, az emberjogi és gyermektagozattól kaptuk a Szalai Pál-emlékdíjat. Az, hogy én átveszek valamit Hiller Istvántól a Köztársaság téren, a székházban, még rendben van, de abban csakugyan van valami abszurd, hogy Donáth Ferenc fia ott van. Ráadásul arról beszélgettünk, hogy annak idején, ötvenhatban szerinte a lincselés, Mező Imréék elpusztítása az akkori magyar jog szerint is háborús bűncselekmény volt, és ezzel is szembe kellene nézni. Vannak olyan félelmetes lelkű emberek, akik valóban képesek átlépni saját lelkük árnyékain. Ilyenek a Donáth-testvérek.
Aztán elmentünk vásárolni. Az egyig szuperizébe be se fértünk, a másikba valahogy mégis, de annyian voltak, hogy időnként féltem egy kicsit. Jellemző volt az a kép, hogy itt-ott egy egy ember, teljes letargiában ácsorog a tolókosarára hajolva és csak néz, megkattanva. Jó lenne, ha az ilyen bevásárlóközpontok előtt karácsony táján állna egy mentő, pszichiáter szakorvossal bélelve. Amit sejtettem, beigazolódott: mindazok a játékok, amiket a mesecsatornákon hirdetnek, szinte mind kifizethetetlenek.
Katának unokaöccse született. Hazafelé még beszaladt a kórházba, megnézni. Végül annyira elfáradtunk és kifagytunk, meg talán a hidegfront is hatott, hogy agyonaludtuk magunkat.