szerda, augusztus 30, 2006

Milos nem hal ki



A múlt hét vége elég fura volt. Kaptam egy levelet arról, hogy Szentendrén támogatják az irodalmat. Praktikusan úgy nézett ki a dolog, hogy mi kisorsoltatunk, és különféle kávéházakban meg éttermekben vendégként dolgozunk, aztán a végén neves színészek fölolvassák, azt, amit írtunk. Persze egészen másképp alakult, de valahogy mégiscsak jó volt. Mondjuk például az, hogy kicsit bszélgethettem Kukorellyvel, Podmaniczky Szilárddal (a sötétben készült képen) , hogy másokról ne is beszéljek. Végülis nekem vasárnap este az Avakum kávézóban az jött ki, hogy egészen jó ötlet lenne, ha Szentendrén, vagy bármelyik városban, városrészben, az ott, vagy a környéken élő írók időnkén összejönnek, és fölolvasnának egymásnak a munkáikból. Közte meg lehetne, mondjuk élő zene. Aki meg az ilyesmi iránt érdeklődik, az bejönne, és hallgatná. Nagyon jó hangulata van az ilyesminek. Azt hiszem, még hangoskönyv-válogatást is lehetne készíteni, meg mit tudom én… rádióműsort, például. Persze egészben az a legjobb, hogy az írók találkozhatnak egymással. Például én általában minden elolvasok, ami Podmaniczky neve alatt vagy fölött van, de nyilván egy csomó írása nem jut el hozzám. Amit most az Avakumban fölolvasott, az talán úgy volt a legélvezhetőbb, hogy ő maga mondta el. Persze ehhez alkalmasnak is kell leni a fölolvasásra, de hát ő alkalmas. Aki meg nem, az vigyen magával színészt. Azt is lehet. A színészek többnyire jó emberek, kivéve azokat, akiket utálok. Az írók is pont így vannak.

Amikor ezt mondtam Greguss Sándornak, aki ezt az egészet szervezte, mondta, hogy éppen most beszélgetett erről valakivel. Vagyis, ha nem is sikerült tökéletesre ez, most kiderült, hogy valamilyen irányba mégiscsak elmozdulunk.

Az más kérdés, hogy az irodalom iránti érdeklődés tragikus mértékűvé csappant. Bár a csappanás túlzás, a zsugorodás a helyes, mert ez egy hosszú folyamat volt. Megpróbálhatunk úgy tenni, mintha ez nem így lenne, értem is, hogy miért, de jobb lenne szembe nézni. És fölkészülni az elmúlásra. Ezen kívül még lehet újra kezdeni valamit. Például úgy, hogy fölolvasgatunk egymásnak. Hátha valaki hallja. Én is tehetnék úgy, mintha nem érteném ezt a dolgot, és bizonyos értelemben nem is értem: az irodalom annyira jó dolog! Persze munkás befogadni. A verssel meg kell dolgozni, a slágeripari termékekkel nem. A regénnyel is, a filmmel pedig alig. Pedig jó megdolgozni a dolgokért. Ezt kellene megértetni.

Nagyon szerettem, hogy Kata mindenhova elkísért. Bár alighanem néha nagyon unta ezt a szerencsétlen irodalmi világot. Mondjuk Kukorellyt biztosan nem, mert még másnap is azokon a történeteken nevetgélt, amiket Bandi mesélt a saját szerencsétlenségéről.

Közben szombaton Császár Tamás házának tetején vendégeskedtünk, ahol – mint rendesen – a legjobb karikaturisták jöttek össze. Varázslatos dolog egy ilyen háztető, pláne, hogy most egy csomó óriásdaru is volt fölöttünk. Nyilván építenek valamit a környéken. Szeretem ezeket az embereket, gyakorlatilag, ha hirtelen mind meghalnának, megszűnne a karikatúra Magyarországon. (Persze nem volt ott mind, de mondjuk az a húsz ember, aki Tamás baráti körébe tartozik.) Na jó, maradna még tíz.

Fodor Ákos abban megtiszteltetésben részesített, hogy elküldte nekem MÉG: MINDIG című új kötetét. Nagyon jó. Mondhatni letehetetlen, ami verseskötetnél nagyon nagy dolog. Persze mindig tudtam, hogy zseni, ezért aztán nem tudom, min lepődöm meg. Talán azon, hogy mindigis igazam volt.

Hétfőn, Szentendrén majdnem agyondobott egy gyerek. Az volt, hogy Milossal lementünk a Dunapartra, és megláttam egy nagyon jó látványt – egy fa íves ága alatt látszottak a hajók – és gondoltam, lefényképezem. Matattam a gépemmel, nem figyeltem előre. Egyszercsak közvetlenül az arcom mellett elsuhant egy jó kilós sziladarab. Kiderült, hogy egy kislány be akarta dobni a Dunába, de amikor lendíteni készült, a feje mögé emelte, és kicsúszott a kezéből. A reflexeim meg nem működhettek, mert nem néztem oda. Ha eltalál, agyonüt. De a fogaimat biztosan kiveri, ha úgy esik. Arra meg már gondolni se merek, hogy Milos pár másodperccel előbb ott ment, ahol a kő leesett.

Ma voltunk dinoszauruszos kiállításon Milossal és Sacival. Fogalmam sincs, miért fontosak olyannyira a gyerekeknek ezek a borzalmas, brutális, ronda és amúgy is döglött állatok, de kétségkívül rajongnak értük. Pedig egy tehén is szebb, szerethetőbb, mint bármelyik őshüllő. Este, amikor fürdés után törölgettem, Milos fölvetette, hogy mi lesz akkor, ha mi kihalunk. Mármint az emberiség. Hogy honnan van neki négy és fél évesen emberiség-fogalma, azt nem tudom, de van neki. És kihalás fogalma is. Jó, ebben segítettek a dinoszauruszok. Szerinte, ha mi kihalunk, akkor megint ezek jönnek. Mondtam, hogy szerintem nem, de nem vitatkoztunk. Aztán kiderült, hogy miért fontos neki, hogy a dinoszauruszok jöjjenek megint. Merthogy szerinte ő nem fog kihalni, hanem dinoszaurusszá lesz. Még pedig azért, mert evett valami dínós cukorkát! Itt tartunk.

hétfő, augusztus 28, 2006

Az író


Minden nap kell írni! – tanácsolta nekem a jeles, öreg író. Gondolataim nincsenek. Nincs más megoldás: minden nap leírom, hogy „Minden nap kell írni! – tanácsolta nekem a jeles, öreg író.”

kedd, augusztus 22, 2006

Imidzsébe vagy mi a fenéjébe



A hét végén vettünk egy hajnyíró gépet, amivel Kata mindjárt le is vágta a szőrömet. Ez teljesen barátságos megoldás, egyszerűen csak végig kell húzni a fejbőrömön, és négy centis lesz a hajam, és aztán csak meg kell ismételni, mondjuk havonta egyszer. Benne van három fodrász- vagy borbélykodás árában, vagyis a negyedik hónapban már megtérül. Tulajdonképpen utálom a hajvágást, elképzelhetetlen, hogy beüljek egy fodrászatba. Még soha nem fordult elő, hogy ott, vagy utána jól érezzem magam. Persze ez olyan harminc-negyven éves emlékekre épül. Akkoriban a haj hosszának más jelentése volt, mint most. Az emberi jogok elleni brutális támadásnak, az elnyomás biztos jelének vettük, hogy ránk kényszerítették a rövid – pláne fölnyírt – hajviseletet. Én persze már akkor is kicsit nagyobbakat hősködtem, mint amennyit még elviselt a környezetem. Tizenöt éves koromban, két hét alatt – történetesen a Fekete tengeren – kinőtt a szakállam, és attól kezdve azt se volt kedvem vagdosni. Szegény apám ettől annyira dühös volt, hogy állandóan fenyegetőzött, dühöngött. Mint később kiderült, ennek politikai eredője is volt, hiszen ötvenhat után a szakáll viselete afféle provokáló magántüntetésnek számított. (Volt egy ismerősünk – pap -, aki tíz évig nem kapott útlevelet. Akkor aztán tiszteletteljesen megkérdezte, hogy miért… Megmondták neki, hogy a szakálla miatt. Amikor közölte, hogy ez nála foglalkozásos rendellenesség, és amúgy Moszkvában lakik a főnöke, persze azonnal megkapta. Ilyen sunyi világban éltünk.)
Történt egyszer – már olyan tizennyolc voltam –, hogy szegény apám valamelyik barátjának a jelenlétemben mesélte: volt nála egy ember, aki fölvételre jelentkezett. Egy mérnök, kitűnő papírokkal. Azt mondta neki, hogy ha levágja a szakállát, másnap fölveszi. Ő meg erre azt válaszolta, hogy szabad idejében zenész, az együttes imidzséhez hozzá tartozik az ő szakálla, nem vághatja le. Erre apám azt mondta, hogy jó, ha levágta, jöjjön vissza. Én attól a naptól kezdve végképp nem borotválkoztam. És föltűnően gyakran jártam be apám irodájába – ami azelőtt egyáltalán nem volt szokásom. Fenyegetőzött, könyörgött, végül jelentős összegeket ajánlott. Mindig mondtam neki, hogy „a mérnök”.
De előtte, már gimnáziumban is volt gondom. Negyedikben ez odáig fajult, hogy az igazgató behivatott. Azt mondta, hogy elege van, naponta panaszkodnak rám a tanárnők a szőrös pofám miatt. Ő tökéletesen megérti, ha lázadok, így is van ez rendjén, de én is értsem meg őt, és ezért kér, hogy legalább minden hétfőn reggel borotváltan jelenjek meg az iskolában. Úgy is lett.
Később az volt a legjobb eset, amikor egyszer a vezető napilap rovatvezetője behívott, hogy olvasta az írásaimat, tehetségesnek talál, mi lenne, ha otthagynám az üzemi lapot, ahol dolgozom, és a rovatába jönnék. Mondtam, hogy jó. Erre azt kérdezte, hogy tagja vagyok-e a pártnak. Mondtam, hogy nem. Azt mondta, nem baj. De le kellene vágnom a szakállamat. Mert hogy annak a lapnak az imidzsébe vagy mi a fenéjébe nem fér bele, hogy én szakállas vagyok. Kicsit gondolkoztam, aztán azt mondtam neki, hogy képzelje el, mi lenne, ha én ülnék az ő helyén és azt mondanám, hogy nagyon tehetséges, szeretném fölvenni, de csak akkor tudom, ha meghagyja a szakállát. Kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: igaza van! Ebben maradtunk. A rendszerváltás után, amikor már nem kért senki tőlem hülyeségeket, a lap főmunkatársa lettem. Ő akkor már nyugdíjban volt. Most, hogy én egy megint másik lapnál rovatvezető vagyok, néha kapok tőle kéziratokat. Mindig nagy figyelemmel gondozom ezeket, nehogy az legyen, hogy utálom ezt az embert. Nem is utálom. Pörög a világ.
Ha Kata nem inkább rövid hajút látna szívesebben pasiban – ezért vágattam le, pedig már fél méternél is hosszabb volt -, nem is törődnék a szőrömmel. Annak persze már semmi köze nem lenne semmihez, csak a lustaságomhoz.Kicsit módosítanom kell a biztosítókról szóló eddigi vélekedésemet, mert fölhívtam a biztosítómat, hogy akkor most fényképezzem-e le a falat, ami beázott, vagy jönnek-e a falvésés előtt, falazzam-e be… Nagyon udvariasan közölték, hogy most, telefonon fölveszik a kárt, és ha már kicserélték a csövet, majd kijön a szemlélő. Ez nagy erőlelépés ahhoz képest legalábbis, hogy azt is mondhatta volna, hogy mondjuk ezt nem fizetik. Régen rutinból mondtak ilyesmiket. Megint voltunk moziban, megtekintettük az United 93 című filmet, ami arról a járatról szól, amelyiket szintén eltérítettek, de nem jutott el a célpontig, mert az utasok megtámadták a terroristákat, és a gép lezuhant.Jut eszembe, volt a tévében, hogy Ákos öcsém (is) a világon egyedülálló dolgot hajtott végre a Duna fölött, amikor két utasszállítóval mentek az álmélkodó közönség örömére. (Föl akartam jutni a gépre, de még engem sem engedett oda a hatóság. Biztos igazuk van.)
Ha már a rekordok: Normankával beszéltem. A múlt héten a Budapest-Baja evezősversenyen ezüstérmes lett, és másnap valami rövid távon is nyert egy ezüstöt. Nem tudom, hány folyamkilométerre van Baja. 150? 170? Mikor látom már a tévében? Normanka ötvenkilenc éves.
(fotó: inforadio.hu - Domanits András)

hétfő, augusztus 21, 2006

Istencsapás?


Ha hinnék Istenben, azt gondolnám, hogy az ünnepesti katasztrófa az Ő büntetése volt, mert még ünnepelni se tudunk méltósággal. Nem lepődnék meg, ha lennének ilyen hangok. Pedig Isten figyelmeztetett, nem is tudom, hányszor, csak az utóbbi hetekben. Ez már nem az az ország, mint amelyikben, mondjuk húsz éve éltünk. Akkor talán elég volt esőkabátot vagy esernyőt vinni, ha zivatar lógott a levegőben. Aki csak a Déli pályaudvar környékét látta az idei nyári viharok után, tudja, hogy megváltozott a világ. Háborúban állunk a természettel, és ő az erősebb. Valahogy ezt még nem fogtuk föl. Legalábbis erre utal, hogy tervünk sincs arra, hogy mit kell tenni, ha támad.
Persze nem az a baj, hogy az ünnepeken is széthúzunk, hanem az, hogy még az életet se tudjuk megvédeni, pedig minden eszközünk megvan a védelemhez. Augusztus huszadikán este pontosan az történt, mint jó másfél évvel korábban az írott történelem egyik legnagyobb katasztrófájában, amikor cunami söpört az Indiai óceán környékén. Minden eszköz megvolt arra, hogy észleljék a veszélyt, közvetítsék a hírt, figyelmeztessék az embereket, csak éppen nem voltak összekötve az információs rendszerek. És nincs felelős. Nem ember, hanem rendszer.
Hogyan lehetséges az, hogy én azért nem mentem el gyerekkel a tűzijátékot nézni, mert az ablakból láttam, hogy jön a vihar, az arra illetékes hatóságok pedig a meteorológusok még időben érkező, tudományos alapú figyelmeztetése ellenére nem voltak képesek egy milliós tömeget figyelmeztetni? Nincsenek illetékesek?
A meteorológusok olyan eszközökkel rendelkeznek, amelyek éppen elegendőek ahhoz, hogy nagy pontossággal fölmérjék a vihar átvonulásának lehetséges sávját, a vihar erejét és időpontját. A jelek szerint a rendőrség kivételével erről senki nem értesült. Ők meg nyilván nincsenek fölhatalmazva az előre jelezhető folyamatok leállítására és visszafordítására. Nem fogadható el, hogy nem lehet „hektárra pontosan” előre jelezni. Ha bármekkora a valószínűsége annak, hogy pont a tömeg közepére csap le a szél és az eső – pláne miután az ország más részeiben már pusztított -, felelősen dönteni kellene: nem lehet ugyanis milliós tömeget ilyesminek kitenni. Maga a tűzijáték a legteljesebb szélcsendben is életveszélyes cirkusz, hiszen bármikor bomba eshet a tömegbe, de az is lehet, hogy valaki megőrül, vagy éppen terror-szándékkal kelt pánikot. Tulajdonképpen a mai világban ez az egész budapesti vigadalom úgy, ahogy van, óriási felelőtlenség.
Lehet persze ebből is politikai ügyet csinálni, nyilván meg is teszik majd az arra hivatottak De mielőtt belekezdenének, emlékezzünk arra, hogy a város főpolgármestere egyszer – egy vihar után – tornádóriadót rendelet el. Az nem érkezett meg, ezért a főpolgármestert nyilvánosan kiröhögték, megszégyenítették. Ugyanez történt pár hete Miskolcon, ahol a polgármestert föl is jelentették rémhírterjesztésért. Mostantól talán nem is olyan viccesek már az ilyen esetek. Igenis kell lenni egy városban olyan embernek, aki vállalja a felelősséget, a tévedés kockázatával, és idejében ki meri mondani egy tömegrendezvényre, hogy márpedig az ilyen vagy olyan veszély miatt elmarad. Teljesen mindegy, hogy az a polgármester, a rendőrkapitány, vagy a katasztrófavédelem parancsnoka. Most ezt aligha kérhetjük számon, mert a rendszer hiányzik, és hiányozna akkor is, ha más lenne hatalmon. Ez nem politikai, hanem rendvédelmi, ha úgy tetszik, katonai kérdés. Ha nem tudjuk fölépíteni a felelős rendszert, akkor legalább arról kell gondoskodni, hogy a meteorológusok üzenete eljusson a néphez. Rádión, televízión, esemesen, mindegy. Hogy ha az arra hivatottak képtelenek felelős döntésekre, legalább a tömegben állók dönthessenek.
És egyébként is, ha egyszer végre képesek leszünk rendszerben gondolkozni, akkor talán odáig is eljutunk, hogy megértessük az emberekkel, hogy katasztrófa, pánik esetén miképpen kell viselkedni embertársainkkal. Például: ki kell nyitni a szállodákat, az éttermeket, a kocsmákat, a templomokat, de még a lépcsőházak kapuit is. Ne legyen mentség arra a szégyenre, ha valaki, mondjuk a behordott kosztól való félelem miatt ezt megtagadja. (A hírek szerint az emberek többsége nagyonis normálisan viselkedett, és ennek köszönhetjük, hogy nem lett még nagyobb a katasztrófa.)
A polgármesteri vaklármákon ezentúl majd nem nevetünk. Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy mikor értik meg a szervezők, hogy teljesen fölösleges olyan tűzijátékokat rendezni, amelyet nem lát senki, viszont a széltől és a víztől föl nem robbant patronok miatt különösen veszedelmessé válhat. Emlékezzünk: az ezredfordulós ünnepségeken felhő ereszkedett a városra, csak pár méterre lehetett látni, a szervezők mégse állították le a puffogtatást. Ez közröhej tárgyává tette Magyarországot. Most pedig kifejezetten tragikus volt, hogy miközben már emberek haldokoltak, vagy fetrengtek a sérüléseiktől kínlódva, gyerekek vesztek el, egymást taposták a szétázott menekülők, hajók karamboloztak, utasaik vesztek a Dunába, három televízió közül kettő képtelen volt folytatni a közvetítést, mindez a tűzijáték fényében történt, mert a pirotechnikusok képtelenek voltak abbahagyni a már senkinek sem szóló műsort, noha a vihar a durrogtatás első perceiben tört ki. Muzsikaszó mellett. Holott a hangszórókat arra lehetett volna használni, hogy figyelmeztessék a népet. És közöljék, hogy mondjuk jövő szombat az esőnap.
Ez a jelenség mindent elmond egy országról, amelyik pillanatnyilag teljességgel alkalmatlan tömegrendezvények szervezésére. Mint ahogy annyi másra is. (Népszava)

szerda, augusztus 16, 2006

Kíváncsi volt, hogy sírok-e


Sűrű, meg nyomorúságos napok voltak. Meg jók is. Például a múlt héten szinte végig Milossal voltam kettesben, sokat beszélgettünk, és félelmeteseket mondott. A legjobb az volt, amikor orvosra vártunk, szórakoztatta a közönséget, aztán egyszercsak szépen, csöndesen kezdett ülni, láttam, hogy erősen gondolkozik, aztán kibökte: papa, ha az ember meghal és kisbabaként újra születik, akkor ugyanabba a családba kerül, amelyikben régen élt? Teljes csönd lett, aztán egy néni meg is kérdezte, hogy na ez hogyan jutott az eszébe… Mondjuk négy és fél évesen elég jó teljesítmény. De nem is mondtam neki, hogy nincs se lélek, se lélekvándorlás, senki, sehova nem születhet újra, mert nagyon jó ez így, ha gyorsan föl kell dolgozni a haláltudat első hullámát.

Nem volt könnyű vele, mert állandóan és rendkívül keményen próbálta érvényesíteni az akaratát. Ám mostanában sikerült rávezetnem néhány dologra. Például arra, hogy lehet alkudni, de ha megegyezünk, akkor azt be kell tartani. Állandóan – egyébként leginkább sportból – azon veszekedtek Sacival, hogy melyik filmet – DVD-t vagy kazettát – nézzék. Mindig dönteni kellett, mindenféle agyafúrt alapon. Persze úgy, hogy egyszer az egyiknek, máskor a másiknak legyen igaza. Ez nem könnyű, fárasztó, és fölöttébb időrabló dolog. Kitaláltam: pénzföldobással döntök. Azóta nincs cirkusz. Mindketten elfogadják a szerencse ítéletét. Hála Istennek nagyjából egyszer az egyik, máskor a másik kerül előnybe. Nem tudom, mi lenne, ha mondjuk tízszer Sacinak, vagy Milosnak lenne igaza.

Kitaláltam azt is, hogy ha bemegyünk egy boltba, csak egy dolgot kaphat. Ezt is elfogadja, bár állandón figyelmeztetnem kell. Nagyon érdekes kísérlet volt, hogy bementünk egy áruházba, találtunk egészen takaros és eléggé masszív kisautókat. Egyet kaphatott. Kitaláltam, hogy magamnak is veszek egyet, mert kíváncsi voltam, hogy az úton, vagy otthon elkunyerálja-e. Nem: kölcsön kéri.

Egészen jól hagyott dolgozgatni, meszelgetni, falat javítgatni is.

Egyébként nem volt nehéz ellátni a háztartást. Pláne, hogy Kata minden napra pakolt tiszta, vasalt ruhát, és mindent, ami kellett. Ettől aztán pláne hiányzott. Olyan, mintha mindigis vele éltem volna, és tényleg a másik felem lenne.

Azért voltunk orvosi váróban, mert le kellett venni a körmömet az egyik lábujjamról. A saját hülyeségem miatt annyira deformálódott, hogy a végén már a közepén nőtt egy ék, ami belevágott a húsba. Ráadásul az ujjam egyik fele állandó gyulladásban volt. Aki csak tehette, rálépett – főleg persze a kutyám, és Milos, de ő aztán minden nap. Egy hónapja találkoztam Gáborral, az orvosunkkal, megmutattam neki, és mindjárt mondta, hogy jó, akkor majd ő leveszi. Nagyon profi módon csinálta, mert néhány másodpercet kivéve semmiféle fájdalmat nem éreztem. Közben dumcsiztunk a politikáról. Nem mondhatnám, hogy a szakadék azonos oldalán állnánk, de jó vele beszélgetni. A nővér szépen bekötözött, beültem az autóba és hazamentem. Szerencse volt, hogy Milost nem vitte el – a szomszédban, Erzsinél hagytam -, bár nagyon szeretett volna ott lenni. Kíváncsi volt, hogy sírok-e. Biztos sokat emelkedtem volna a szemében, de talán mégis jobb, hogy nem nézte végig az egészet. Amitől féltem, az az első éjszaka volt. Nem is ok nélkül. Bár nem volt komoly fájdalmam, attól tartottam, hogy ha hasra fekszem, lesz. (Csak úgy tudok elaludni.) Ha mégse lesz, ha mégis elaszom, akkor meg majd rúgok egyet álmomban. Végülis úgy hajnali négy körül elaludtam. Természetesen reggel hat óta tíz perckor megcsörrent a telefon. Valaki tévedésből hívott. Így aztán igen lapos fejjel sántikáltam egész nap. De azért visszavittem a fővárosba Milost, aztán elmentem Katáért. (Most kaptam meg tőle a születésnapi ajándékaimat. Az a legjobb benne, hogy a saját kezével készítette őket, és Saci is segített neki.) Mindjárt vissza is mentünk Tahiba, mert reggel hétre jött a kőműves. Na ez is meglepetés volt, mert az a ritka eset fordult elő, hogy nem tízre jött azzal, hogy majd visszajön délután, nem is másnap reggel, hanem pontosan hétre. Nem volt részeg, sőt egész nap nem ivott semmit – a segédje sem. Ehelyett elképesztő profizmussal, a legkisebb károkozással, csekély kosszal vágtak egy lyukat a ház falába, aztán abba beletettek egy ablakot, majd szépen készre csinálták az egészet. Estére mentek, ahogy jöttek. A mester nem kért többet, mint amiben megállapodtunk, arra való hivatkozással, hogy mészdűznit csak három faluval arrébb talált, drágábban. Van ilyen. Megállapodtunk a következő munkában is, és nem mondta azt, hogy majd kevesebbet ír a számlára. Elképesztő.

A hét végén Kata erős nyomást gyakorolt rám, hogy semmit se tegyek, nem hitte el, hogy nincsenek komoly fájdalmaim. Persze nem nagyon tudtam engedelmeskedni, de nem is nagyon mertem hangoztatni, hogy nem fáj, úgyse hitte el. Pedig csakugyan szépen gyógyultam. Már csak kötözésre kell járni.

Most megint dolgozom. Az jó, hogy legalább délutánonként együtt vagyunk. Néha nyaralunk pár órát, ami abból áll, hogy például voltunk moziban. Megnéztük A velencei kalmárt Al Pacinoval. Régen láttam ilyen jó filmet. Shakespeare – nehezen tagadható antiszemitizmusa miatt – talán a legvitatottabb darabja. Mondjuk az a legtanulságosabb benne, hogy az antiszemitizmus természete szinte semmit nem változott pár száz év alatt. De legyünk igazságosak, mert ha nem vennénk észre, Al Pacino rosszul játszana: az emberi gonoszság természete sem.

szerda, augusztus 09, 2006

Káefcézők

Örömmel hallom, hogy valami átalakítások lesznek a rendőrségnél, nyilván a polgárbarátság tényállásának fokozása érdekében. Sajnos a tervezéssel, médianyilatkozásokkal egybeesik, a legutóbbi rendőr-brutalitásról kibontakozó úgynevezett társadalmi vita. De talán jó is ez így.

Szeretném most és itt ünnepélyesen kijelenteni, hogy egyre elégedettebb vagyok a rendőrség munkájával. Az utóbbi években - kényszerből vagy véletlenül - igen sok nagyon értelmes, kedves, művelt rendőrrel találkoztam mindenféle rangban. (Általában úgy ítélem meg az embereket, hogy megvizsgálom: rájuk bíznám-e - akárcsak egy órára is - a négyéves kisfiamat. Mivel a szocializmus idején is volt négyéves kisfiam, és már akkor is ez volt a vizsgálat alapja, őszinte örömmel állapítom meg, hogy míg akkoriban alig akadt, most szinte mindenki alkalmas erre a nem is veszélytelen, hősi kiállást követelő feladatra.)

A sajtóból leszűrhető tényálladék a következő: a Kentucky Fried Chicken előtt hárman - köztük két ausztrál lány - tüntetett a csirkékkel való embertelen bánásmód ellen. Nem tudom mekkora tömeghatást okozhat három ember. Aligha szippanthatja be a békés, semleges bámészkodókat. De az is lehet, hogy a tüntetés témája fontos.

Ugye, ehhez tudni kell, hogy a KFC szárnyas-alapú ételeket árusít, a csirkéket meg ketrecekben tartják. Ez fájt a három tüntetőnek. Mivel én - igaz, régebben - láttam már ilyet, le is tudom írni: egy nagyjából fél négyzetméteres alapterületű ketrecben három csirke él. A szárnyukat megnyesik, mert minek az, a csőrüket megcsonkítják, hogy egymást ne csipkedjék. Unalmukban, nyomorúságos szexuális indíttatásból akár meg is ölik egymást, például úgy, hogy a kloákát támadva kitépik a beleket. Ebben kicsit hasonlítanak az összezárt emberekre, bár csőr nélkül mi nehezebben boldogulunk.

Az egyik lány kitalálta, hogy fürdőruhára vetkezve belebújik egy ketrecbe. Gondolhatná az ember, hogy ez valami társadalomra fenemód veszélyes dolog, mert a jelen levő féltucat rendőr a demonstrálókat fölszólította a cselekmény végrehajtásának beszüntetésére, ám mivel ezt nem tették meg, bilincsbe verve elvitték őket.

Nem tudom, milyen származásúak voltak az intézkedő rendőrök, de amennyiben földmívesek, akkor jó lenne, ha nem csak édesanyjuk tyúkudvarában nézelődnének, hanem elmennének valami tojásgyárba, csirkevágóhídra, és mindjárt megértenék, min háborodtak föl a tüntetők. Arra gondoltak, hogy nem szabad állatokat kínozni. Meg kell jegyezzem: az állatkínzás jogellenes tevékenység, és igazából a rendőrség dolga lenne üldözni. Ha a rendőrség tenné a dolgát, vagyis harcosai néha benéznének egy-egy csirketenyészetbe, nem kellene tüntetni. Hacsak nem attól lettek idegesek, hogy ezt ők is végig gondolták, és rendőrellenes tüntetésnek minősítették a súlyos rendzavarást.

Szerencsére a sajtó képviselőit most véletlenül nem bántalmazták, így láthatjuk, mi történt. Sajnos nem hallhatjuk, pedig az is érdekes lenne.

Mert amit hallhattunk volna, az az, hogy a rendőrök fölszólítják az ádázkodókat a tüntetés föloszlatására. Azért lenne ez tanulságos, mert a rendőrök magyarul beszéltek, amit a rendbontók nem értettek. Angolul értették volna - nevezetesen azt, hogy ez egy be nem jelentett demonstráció, tehát törvénytelen - a rendőröknek ez vagy nem jutott eszükbe vagy nem akartak angolul beszélni.

Ebből aztán az lett, hogy olyanokat láthatunk, mint például, hogy egy negyven kilós nőnek mindkét kezét hátracsavarják, a hajánál fogva benyomják a rendőrautóba. Szánalmas. Nem a lány, hanem a rendőrség.

Ha valaki nem macsó, akkor ne nagyon menjen rendőrnek, mert ahhoz kell némi férfibüszkeség - a rendőrnőktől elnézést kérek, természetesen . Ha viszont valaki macsó, nagyon kemény, akkor próbáljon úgy viselkedni, mint egy férfi. Elvárások: nálunk gyöngébbet csak akkor bántalmazunk, ha valóban ön- vagy közveszélyes. Például fegyverrel támad ránk, vagy magára. Nőt csak a legvégső esetben kényszerítünk bármire, ha például parancs van arra, hogy elő kell állítani, és ezt nem tagadhatjuk meg és nem is lehet elsumákolni, akkor ezt a legnagyobb udvariassággal tesszük. Ha nem tudunk angolul, akkor például lehet valakit keresni a nézgelődők között, aki elmagyarázza tényállást és tolmácsolja az udvarias meghívást.

Persze a legjobb, ha magunk megtanulunk angolul. Már azt se értem, hogy a rendőrségnél miért nem elvárás az, hogy az intézkedő csapat legalább egyik tagja beszélje ezt a világnyelvet. Biztos nem jól tudom, de mintha mostanában már csak érettségizett ember lehet rendőr. Régen jártam gimnáziumba, de már minket is tanítottak világnyelvekre, még ha az egyik az orosz is volt. (Na jó, nekem a másik a latin, és tényleg kevés mostanában errefelé az echte római.) Gondolom azóta az angol átvette az orosz helyét.

Azt hiszem, meg kell osztanom egy – ha nem is tudományos igényű, de talán figyelemre méltó – tapasztalatomat a rendőrátszervezőkkel. Ehhez tudni kell, hogy a feleségem angolt tanít – rendőröknek is. Végig gondoltam jó alaposan: ahánnyal csak találkoztam, hát egyikről se tudom elképzelni, hogy egy negyven kilós nőt tekergetéssel kínoznának, mert azok kínzás ellen tüntetnek. Bár nem is lenne rá szükségük, mert például még az ilyen káefcézőknek is el tudják magyarázni, hogy mi van. Angolul. Az is lehet, hogy ez véletlen, de az is, hogy a fölszedett tudás alakít a jellemen. (Hócipő 0616)

Isten szeret tréfálkozni

Ma sokáig aludtunk, aztán hosszas alkudozás után Milossal elindultunk világgá. A legjobb a biztosítónál volt, ahol fél órát vártunk arra, hogy az ügyfélszolgáló megmondja: nem tud válaszolni a kérdésemre. Nevezetesen arra, hogy mi kell ahhoz, hogy a fali vízkárt kifizessék. Elég-e, ha a vízvezeték-szerelő és a kőműves számláját viszem, vagy kijönnek, fényképeznek, méricskélnek. Mert ugye, ha később derül ki, hogy valamit kifelejtettem, az nem jó, mert esetleg nem fizetnek. Legutóbb ugyanennél a biztosítónál akkor jártam, amikor egy traktor bejött a lakásba. Előtte persze kiütötte a falat. A biztosítónál közölték velem, hogy az új értékre kötött biztosításom ebben az esetben csak az ablakkárra érvényes. Isten úgy akarta, hogy az ablak ugyan kiesett, tokostul, de egyetlen üveg nem tört össze. Isten szeret tréfálkozni. Nekem, meg a biztosító irodája előtt, mint a jó Colombonak, eszembe jutott: visszamentem és megkértem az ügyintézőt, hogy írja le nekem egy papírra, hogy csak az üvegkárt fizetik. Na erre megszólalt a főnök az ajtóból, hogy tévedtek: természetesen az egész kárt fizetik. Én meg erre aziránt érdeklődtem, hogy miért nem szaladtak utánam. Mert másképp ezt hogyan tudathatták volna velem, hiszen nem mutatkoztam be. Persze az lett a vége, hogy a kár tíz százalékát fizették, mert, hogy csak tavalyi áron tudnak, meg ezt se, meg azt se… Mindegy: akkor tanultam meg, hogy milyen hatásos fegyver leíratni, és aláíratni.

Rend a lelke



kedd, augusztus 08, 2006

Csődállapotból



A múlt hét végére rendesen csődállapotba kerültem. Elsősorban azért, mert semmivel nem jutottam semmire. Úgy gondoltam, hogy a szabadságomat arra használom, hogy rendbe rakok pár dolgot a lakásban, és közben gyerekezek is. Ez úgy néz ki, hogy dolgozgatok tízperceket, aztán játszom egy órát, vagy medencézek velük. Az utóbbi szinte sikerült is, pláne, hogy négy gyerek volt, de semmivel nem jutottam semmire. Igazából az volt a baj, hogy mindehhez kellett volna egy kőműves meg a vízvezeték-szerelő. Előbb a kőműves. Az utóbbi néhány hetem azzal telt, hogy kerestem. Szépen, sorjában, ötöt. Aztán, ha megtaláltam, megbeszéltem a dolgot, majd hamarosan kiderült, hogy vagy megbetegedett, vagy más munkája lett hirtelen. Nagyobb, tehát azt választja. Ehhez hozzá tartozik, hogy az ilyen nemleges válaszokra is két-három napot kell várni. És én hívogatom őket, vagyis inkább az üzenőre állított telefonokat. (Semmiképpen nem szeretném kioktatni ennek a gyönyörű mesterségnek a tiszteletre méltó képviselőit, de ha valakinek van ilyesmire pénze és lehetősége, tartson már egy ingyenes konferenciát a mesteremberi bunkóság mibenlétéről! Ugyanezek az emberek biztosan nagyon meg vannak sértődve, ha a hivatalokban áltatják őket, vagy nem kellő odaadással intézik az ügyeiket. Nem az a baj, hogy nem végeznek el egy olyan munkát, amiben megállapodtunk, hanem az, hogy késleltetnek, noha már a megállapodás pillanatában biztosan tudják, hogy nem jönnek. Van olyan, hogy kicsi munka. Nem várhatják el tőlem, hogy szétverjem a házamat azért, hogy nagyobb munka legyen a kicsiből.) A múlt hét végét nem is töltöttem Tahiban, mert egyrészt Milost vissza ellett vinnem, másrészt Tamaráék is bementek a városba, harmadrészt, ki kellett pihennem magam, vagyis a pihenésem, és összeszednem, legalább az eszemet. Ez sikerült is. A szombatra várt legutolsó kőmíves-válasz hétfő délre érkezett meg. Hogy mégsem ér rá, persze. Ebből az lett, hogy átszerveztem a dolgot: jöjjön előbb a vízvezető, aztán a kőműves! És ez lett a szerencsés képlet, mert megjött, megállapodtunk, hogy két hét múlva kezdi a munkát, ám megmondta egy megbízható kőműves telefonszámát. Aki már itt is volt, és szombatra vállalta… (Benne már csak azért is bízom, mert évtizedek óta ismerem a mamáját.) Így aztán most teljesen lazán nyaralunk Milossal kettesben – Kata és Saci is bent maradt a városban, mert van nekik mindenféle dolguk. Mondjuk, nehezen vagyok Kata nélkül, de neki is kell pár nap, hogy rendbe rakja a lakást meg a dolgait, ha egyszer, végre nem kell minden nap tanítani. Most az van, hogy tízperceket meszelek – a plafont nem is szabad tovább, ha nincs hozzászokva az ember, mert belebetegszik. Így is leszakadnak a vállaim. Aztán hatalmasakat játszunk Milossal – versenypuzzle – meglepően jól rakja ki a képeket, kicsit gyorsabsan, mint én -, valami Sega, ilyesmik. Amikor délután elállt az eső, az alkonyi napfényben nagyot sétáltunk is. A Napról meg a Holdról meséltem neki, meg a virágok nevére tanítottam. Ő meg állandóan pocsolyákat keresett, hogy átgázoljon rajtuk. Szórakoztatta az utca népét, ahogy szokta. (Holnap vehetünk új gumicsizmát, mert valahogy megtört, belemegy a víz. Nem is értem, hogyan lehetséges ez.) Aztán meg még együtt fürödtünk, jó nagyot. Állandóan a víz alatt van, és meglepően sokáig bírja. Véletlenül, mesekeresgélés közben észrevett egy kockát az egyik ócska gyerekcsatornán a Szkubiduból, és persze nem tudtam letagadni. Megengedtem, hogy megnézze ezt a szemetet.

csütörtök, augusztus 03, 2006

Szonjadob



Születésnap, álmok anyámmal

Mivel a viharok elvitték az internetet, csak most:

Augusztus 1. (kedd) A múlt hét vége csodálatos volt, nem azért, mert születésnapom oda esett, hanem azért, mert ebből az alkalomból – meg azért, mert Edének is, méghozzá éppen ma, és Katának is, pont vasárnap - Brigi, a sógornőm csodálatos családi összejövetelt rendezett, amire nem csak összes gyerekem és unokám és Ákos öcsém minden gyereke, de még András öcsém is eljött a messzi távolból. Ez már maga is igazi szülinapi ajándék, hiszen olyan ritkán látom. Sőt Timi is, András lánya, akit aztán nem is tudom, mikor láttam utoljára. És persze Brigi konyhaművészetének minden kincsét az asztalokra rakta. Vannak emberek, akikben a szeretet így válik családösszetartó erővé. Mindannyian tudjuk, hogy mekkora munka összehozni, megetetni, sőt egyáltalán leültetni ennyi embert, nyilván napokon át készül, és ezt csakugyan nem lehet másképp, mint afféle igazi anyai szeretettel.

Sokan vitatkoznak velem arról, hogy a női szerepeket el kell felejteni, át kell alakítani, de én meg azt hiszem, hogy ha az ilyen nők, szerepestül kivesznek a családokból, akkor azok szétesnek, vagy másképp működnek, és nem biztos, hogy ebben is a másképp a jó. Például lehetne az ilyen családi ünnepségeket étteremben is rendezni, még tán azt is meg tudnánk szervezni, hogy egy kerthelyiségben is Ákos öcsém sütögesse a húsokat a parázson, és Mirkó fújtasson alá. De sajnos ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát olyanok is kellenek, mint Brigi krumplisalátája meg tiramisuja, hogy ne mondjam el az egész étlapot. Mostanában ritkábban találkoztunk, mert elképesztő, mennyit dolgozunk, meg mit tudom én, még miért, és ez persze nagy baj. Annyira jó volt, kicsit beszélgetni Andrással. Az is érdekes, hogy az ember testvéreinek puszta jelenléte is mennyire fontos. Például érdemben se Milánnal se Ákossal nem tudtunk beszélgetni, de mégis. Valaki a múltkor olvasta az újságban Ákos valamelyik nyilatkozatát, és kérdezte, hogy milyen viszonyban vagyunk. Azt mondtam neki, hogy nem tudom másképp, jobban kifejezni: büszke vagyok arra, hogy ilyen testvérem lehet. Azt hiszem, ebben minden benne van. Mint ahogy az egész családomra. Jellemző volt, amit Kata mondott, amikor hazajöttünk: megfigyelte, hogy nálunk minden gyerek rendben van. Ennél többre nem nagyon viheti az ember.

Nagyon sok csudás ajándékot kaptam. Nem is sorolom, mert még valamit kifelejtek. De a legcsodálatosabb mindenképpen az, amit Szonja unokám késztett nekem a saját kezével majdnem egy éven át – mint kiderült. Ez egy dob, de igazi. Kifúrta, kivájta a fát, kicsiszolta, lyukakat fúrt rá a pöcköknek, hogy legyen mire ráfeszíteni a bőrt, amit a saját kezével szélezett. Aztán még ki is festette, mindenféle csudás, jelentéses ábrákkal. Félelmetes, mit dolgozhatott rajta.

Születésnapom éjszakáján erősen rám tört anyám hiánya. Pont éjjel fél egykor, amikor születtem. Mostanában egyre gyakrabban jön elő, például az álmaiban. Csak áll fölöttem, cigarettázik és néz. Nem öreg és nem is fiatal – most lenne hetvenöt éves, de el se tudom képzelni annyinak. Vagy mosolyog, vagy nem. Ha mosolyog, akkor, mintha bíztatna. Nem vagyok egy álomfejtő, de teljesen olyan, mintha akkor bukkanna elő, amikor valamilyen fontos döntést hoztam, vagy kell hoznom, vagy meg kell magyaráznom magamnak, hogy ha valakivel úgy viselkedtem, ahogy, akkor az miért volt helyes, vagy miért nem. Ha mosolyog, akkor jól döntöttem, magamhoz képest ember módjára viselkedtem, ha nem, akkor meg nem. Olyan, mintha ő belelátna életem szereplőibe, a lelkükbe is, ameddig nem kell, nem él vissza ezzel, de nekem egy testbeszédes gesztussal elárul valamicskét. Bár, aki ismerte, aki egyszer is a szemébe nézett, az tudja, hogy nem sok esélye van annak, aki vét az ivadékai ellen.

Most itt van (Tahiban) Tamara, András, Marci és Ede is. Hihetetlen, de ennyi gyerekkel tulajdonképpen kevesebb gond van, mint kettővel, mert teljesen lefoglalják egymást. Éppen most tartottuk Ede második születésnapi ünnepségét, hogy a valódi szülinapján se maradjon enélkül. Amúgy a gyerekek egész délelőtt fürödtek, most hol jön a vihar, hol elmegy. Tamara esernyővel a feje fölött ül a medencében a Paradicsom kellős közepén. Mi Andissal két gépen dolgozunk. Ő éjszaka a kertben is, mert immár mindent lefed a háló. Néha falat javítgatok, ma talán már festek is.

Érdekeset tudtam meg. Fölhívtam az allergológus orvost, mert Milos reggelente köhint párat – de már hetek óta, meg taknyos is. Nyilvánvaló, hogy nincs megfázva, tehát ez nem lehet más, mint allergia. Gondoltam, elviszem, hogy megtudjuk, mire érzékeny. És, ha már, akkor engem is. De kiedült, hogy ha ezen a nyáron jelentkeztek először a tünetek, akkor azt, hogy mi okozza, csak egy év múlva lehet majd kimutatni. Mert annyi idő kell, hogy a szervezetben megjelenjenek azok az anyagok, amiket a vizsgálat észlel. Persze a doktornő mondta, hogy szerinte is allergia, tud adni orrcseppet, ilyesmit. Annyira nem súlyos, csak féltem.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések